Kétezertizennyolcáprilisöt.
Rögtön csapjunk is bele a közepébe, de előre szólok: ez sötét lesz.
Szánalmas vagy sem, mostanában egyre többet gondolok az öngyilkosságra.
Ha visszaemlékszem 'gondtalan' tinédzser éveimre, már akkor is sokszor eljátszottam a gondolattal, de mindig feltettem a kérdést, hogy mégis mi lehet annyira kilátástalan, hogy az ember képes legyen kioltani a saját életét. Mindig arra a döntésre jutottam, hogy ez semmiképp nem az én megoldásom. Akármennyire is mélyen voltam, az sosem volt halálosan komoly, még ha az akkori énem úgy érezte is. Mindenből volt kiút előbb vagy utóbb.
Arra is emlékszem, hogy - mint maga ellen is lázadó fiatal - megfogant a gondolat a fejemben, hogy majd ha eljön a bűvös huszonhét, lehet véget vetek mindennek. Volt egy olyan érzésem, hogy addigra biztos fog történni valami, amivel nem bírok el. Milyen teátrális. Persze röhögtem is magamon, nem is gondoltam komolyan, de amúgy nem is vicces. Mintha valami nagy divat lenne 27 évesen elpatkolni.
Azóta nagyon sok minden történt. Nem alakultak olyan jól a dolgok.
Most itt ülök egy idegen szobában, egy majdnem üres és még idegenebb házban 2300 kilóméterre mindentől, ami egykor az egész életemet jelentette. 27 éves vagyok. Az évek úgy rohantak el felettem, hogy észre sem vettem. Boldog vagyok? Megközelítőleg sem. Elértem akármit is, ami említésre méltó? Nem mondanám.
Megpróbálom ezt az aktuális helyzetet és hogy mit érzek a legérthetőbben körülírni:
Vegyük a 21 és fél éves énemet, aki kikerült az iskolapadból és elkezdett dolgozni. Ezt nevezném a felnőtté válás első küszöbének. Akkor kezdtem elindulni lefelé a lejtőn. Nyilván a saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen a nagybetűs élet. Végetért egy kapcsolatom, ami még úgy is komolynak nevezhető, hogy igazából totál gyerekek voltunk egymás mellett. Óriási űrt hagyott maga után. Persze azt gondoltam, hogy majd rámtalál az igaz szerelem és boldogabb leszek, mint valaha. Ez sosem történt meg. Jöttek a dolgok egymás után, szép lassan elvesztettem a legtöbb barátomat is, ami persze csak nekem volt köszönhető. Szimplán megszakítottam a kapcsolatot velük, de nem szándékosan. Már ez is annak volt a jele, hogy valami nagyon nincs rendben velem.
Eljött egy kritikus pont, elhagytam az országot.
Tegyük fel, hogy ekkor elaludtam és elkezdtem álmodni. Most azt gondolod, hogy de jó neki, biztos világot látott és megtapasztalt csodálatos dolgokat. Szép álmot álmodhat. Tévedsz.
Elaludtam és elkezdtem álmodni a legszörnyűbb rémálmot. Mégtöbb barátot elvesztettem. Éltem a kegyetlen valóságban, az igazi nagybetűs életben. Persze, voltak benne kellemes részek is, és a legnagyobb nehézségek ellenére is tömérdek reménnyel a szívemben keltem fel minden reggel egy jobb élet érdekében.
Nem sokkal később jött a kritikus pont még kritikusabb pontja. Egy hír ottholról, ami fénysebességgel hajított be a legmélyebb gödörbe. Anyukám rákos. Tessék? Nem. Az nem lehet. Az én Anyukám nem lehet rákos. Ő nem. Annyira közel állunk egymáshoz, hosszú évek óta csak ő van már nekem. Csak Ő és én a világ ellen. Te ezt nem is értheted. Konkrétan semmi más értelme nincs az életemnek, nincs senkim, nincs semmim. Az nem lehetséges, hogy ő is magamra hagyjon...
Most sötét van. Nagyon hideg van. Felnézek és nem látom a kiutat. Néha erőt gyűjtök és megpróbálok kimászni, de nem sokra haladok, megcsúszok és még mélyebbre zuhanok. Hogy lehetséges ez? Egy gödör, ami csak egyre mélyül. Azt kívánom, hogy bárcsak felébrednék végre. Bárcsak véget érne ez a kegyetlen rémálom. Felébrednék hideg verítékben úszva, kimerülten, egy nagyot sóhajtanék és azt mondanám: uhh.. nagyon rosszat álmodtam. Folytatnám a kis szánalmas, de azért még ugyan boldog életemet abban a tudatban, hogy fiatal vagyok és még előttem az egész élet. Amikor még tudtam, hogy borúra derű jön és minden a legnagyobb rendben lesz.
Még mindig álmodom. Nem gondolom, hogy egyhamar felébredek. Nem hiszem, hogy kimászok a gödörből.
Itt ülök ezen a sötét helyen fényévekre a boldogságtól.
27 éves vagyok. Vajon ez lesz az utolsó évem?
Április 5 nem az én napom volt az elmúlásra, de meglehet.