búcsúblog.

igen...

fura érzés. mostmár tényleg el kell hinni...

sohasem voltam kispálos. sőt... menekültem előle. emlékek miatt. emberek miatt. 

követett és futott utánam, de mindig sikerült lehagynom. gyorsabban futottam és ügyesen pergett le rólam minden egyes fülbemászó porcikája. 

már tudat alatt rég szerettem, de állítottam, hogy nem. nem akartam szeretni.

aztán egy nap nem bírtam tovább futni. elkapott.. rámugrott.. letepert. kiütötte a szívemet, mint Cartel doktor a vészhelyzetben. már nem érdekeltek azok az emlékek, ami miatt elvileg "utáltam" őket. már nem jutott eszembe róla egy ember sem, aki miatt menekültem kispálék elől. úgy éreztem, hogy végre vele lehetek gonosz megjegyzések nélkül, na és az én ugye megmondtam blabla. egyszerűen csak szerethettem. én egyedül.

nem kellett hallgatni, hogy másnak mekkora kurvárakibaszottnagykedvenc zenekara.

és nekem is kedvenc lett. és szerelmes lettem. a zenébe, lovasi hangjába, arcába, a tagokba, a mozgásba. és mostmár úgy búcsúzom tőlük, mintha az enyémek is lettek volna, mivel az enyémek is voltak. kellemetlenség és rossz emlékek nélkül. 

és az emlékek:...a kézfogás a részeg Lovasival, a kortyolgatás a pálinkájából... mind egy-egy örök pillanat a fejemben. kitörölhetetlen. megismételhetetlen.

szeretlek titeket. szeretünk. és örökre sosem búcsúzunk.

--- --- ---

találtam ezt a BLOGOT: http://enkispalom.blog.hu/    

nagy emberek búcsúznak a Kispál és a Borz zenekartól. érdemes elolvasni mindet, engem igazán meghatottak. 

és szeretnék is bemásolni ide belőle:

--- --- ---

"Én nem is tudom, mit mondjak a Kispálról. Hogy szerintem a magyar poptörténet legerősebb életműve? Á, ez olyan okostónis, teoretizálós, meg nem is illik egy személyes feljegyzésbe. Hogy először az Őzike mesélte, hogy van Pécsen egy zseniális zenekar, és, hogy „minden daluk sláger”? Ez meg nem az én történetem, vagy nem igazán az enyém. Esetleg, hogy mennyit találkoztunk itt, ott, klubokban, fesztiválokon, nem is tudom hányszor, erről meg arról dumáltunk, ilyen bor, olyan pálinka, vagy amikor a Lovasival skubiztuk a Radioheadet a Szigeten, és néztünk, mint Rozi a moziban, hogy a basszust még száz méterre a színpadtól is milyen faszán, és tisztán hallani? Hát, ez meg ilyen intimpistáskodós, belterjes kutyafüle lenne. Inkább azt írom ide, hogyan kattant be nekem a Kispál kilencvenháromban - az tényleg igazán személyes emlék. Persze már előtte is ismertem a zenekart – az Aranyember fesztiválon láttam őket először, nyolcvannyolcban talán, kábé reggel ötkor, „Sziasztok, mi vagyunk a Kispál és Borz Pécsről, eljátszunk pár számot”, persze már mindenki feküdt, meg kész volt. Mindegy. Aztán a Lágymányosiban, talán kilencvenben – jó volt persze, meg minden, de nem ütött úgy szíven, mint pár évvel később. Esztergomban éreztem meg, vagy mi – oda jártam 1991-től tanítóképzőre (ott ismerkedtem meg a Szűcskrisztiánnal, de ez megint egy másik sztori, bár szorosan összefügg a hely szellemével). A Sörgödör nevű kocsmában ültünk, többek közt (más kocsmákban is ültünk persze, on a daily basis), s ott ment le nagyjából minden nap az Ágy, asztal, tévé. Na, ott. Hogy pont egy kisváros, pont egy albérlet, egy kolesz, egy főiskola kellett-e ahhoz, hogy, na, azt nem akarnám belemagyarázni (nem zárom ki, egyébként) – mindenesetre a Kispál és a Borz meg én ott lettünk barátok. Aztán úgy is maradt."

(Németh Róbert - HS7)

--- --- ---

"vettünk wc papirt...

ezen bejegyzés, áttételesen kapcsolódik a Kispál zenekarhoz. annak idején, amikor a Kaukázus zenekarral demoztuk az Amerika Nem Hazudik lemezünket, persze hogy a már akkoris régi rókának számító Kispálékat környékeztük meg szakmai elszólásokért, ráadásul Lovasinak akkor indult a kiadója és ez mindegy, de mindenféle reményekkel, nem utolsó sorban lelkesedéssel teli időszak volt. egy pesti, Király utca környéki albérletben volt az a lakás, ahol a dalainkat felvettük gépre - Fodor Máriusz lakott ott, egyfajta junkie - agglegény stilus volt jellemző a lakásra, a leg high tech-ebb hard- és softverek és a leglepattantabb konyhai és lakásfelszerelések. elhanyagolt fürdő, barna vízköves vécé, sosincs wc papir, max zsepi, meg újság. minimum kettős. nagyon szépen megkértem, odahívtam Lovit egy szombat délelőtt, hogy hallgasson bele az új anyagunkba, esetleg böfögjön rá valamit. órákig telefonálgattunk egymásnak, hogy pontosan melyik utca is az, akkor még nem volt GPS, se parkolóhely, szóval a kék buszával nehéz volt a lovaskocsikra méretezett utcákban közlekedni, sőt megállnia is. a srácok tudván tudva hogy "ő" érkezik, ahogy lehet rendbevágták a peccót, elmosogatás, légfirssitőzés, ágypakolás stb, hogy mégis valami kulturált formát mutassunk. Botond, aki amúgy erdélyi volt és néha ő is ott aludt a lakásban, megérkezett a közértből és kicsit elengedve, ráengedve izgtottan az egészre azt mondta... " na gyerekek vettem wc papirt, ha a Lovasi jön és netán ide találna kakkantani, legyen...."  aztán jött, erről szó sem volt, meghallgatta a Teszkó c. dalunkat és mondta, hogy "végre jó, van benne hook!" 

(Kardos Horváth János)

--- --- ---

"Kispál és a Borz. Az mi? Egy zenekar - mondta a haverom. De hülye nevük van. Kispál
és a Borz. Egy sportcsarnokban játszanak, én a vécében zokogok a többi
bukott rock-zenésszel, a fájdalomtól, hogy nem mi állunk a színpadon, s
az örömtől, hogy valaki áll ott. Eddig mindig azt hittük, ha mi állnánk
ott, jobb lenne, most érezzük: jobb, hogy nem mi állunk ott. Kispál és a
Borz. Vidéki koncertre viszem a gyerekeimet. Stopposokat veszek fel. 25
évesek. A Kispál, az szar - mondják, mert egyszer ezzel is le kell
számolni, ahogy a szülőkkel, de most mégis koncertre mennek, hogy
megszeressék újra, felnőttként, ahogy apát és anyát is megszeretik
egyszer. Kispál és a Borz olyan, mint egy népmese: Hol volt, hol nem
volt, egyszer lett és mostmár mindig van. Amíg nem volt, nem lehetett
gondolni, hogy ilyen lesz, s most hogy van, nem lehet elképzelni, hogy
nincs, hisz annyira pontosan beleillik a szemünkbe, a fülünkbe és a
szivünkbe."

(Háy János)