Van ez a gyomor tájékáról jövő nagyon mély és sötét
marcangoló fájdalom, és az a bizonyos szívbe markoló jeges érzés, amikor
rájössz, hogy nincs többé… Nincs kihez hazasietni. Nincs kit felhívni. Nem
hallod a hangját már soha többet. Nem szagolsz bele mélyen a hajába, miközben
erősen magadhoz szorítod.
Hmm… szinte már nem is emlékszem az illatára. Ilyenkor nagyon kétségbeesek,
hiszen még olyan kevés idő telt el. Mit fogok még ezután elfelejteni? Úgy
érzem, hogy az emlékeim épp szétgurulni vágyó üveggolyók. Ezer irányba,
hozzáférhetetlen helyekre.
Villognak a képek a félig lehunyt szemem előtt. Mosolyog és
gondtalan az arca, aztán hirtelen sötét lesz minden és mérhetetlen a fájdalom.
Lélegeztetőgép zaj, monitorcsilingelés és a kábelrengeteg. Minden, ami a
munkahelyem jellegzetessége, ami eddig teljesen természetes volt, most a
keserves gyötrelem jelképévé vált.
Egy pillanatra megint boldog minden, nyaljuk a fagylaltot, egymásba karolva sétálunk,
és nagyon szeretjük egymást… Ülök a halálos ágya mellett, zokogva s
tehetetlenül szorítom a kezét. Nem szorít már vissza. Még ver a szíve, de
mélyen alszik. Felkészül az útra, amire nélkülem, nélkülünk kell elindulnia. Próbálom
elengedni, de nem megy ez olyan könnyen. Gondolkodom, hogy mi mindent meg
kellett volna tennem neki, milliónyi gondolat és szó, amit el kellett volna
mondanom, amíg még volt rá lehetőségem. Könnycseppek peregnek le az arcomon,
amikor belátom, hogy elkéstem. Mindig mindenhonnan elkések.
Már nincs kihez hazasiessek, nincs kit felhívnom. Nem beszél
már hozzám soha többet, mert három végtelennek tűnő napja itt hagyott. Ez a
pusztító rettenet, szavakkal leírhatatlan kín sem csillapodik egyhamar. Bár
felébredhetnék és megszűnne ez a szenvedtető lidércnyomás.
Nem ébredek fel… csak vergődök, mint a nehéz tengerek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése