{ március elseje }

Szombat éjszaka dolgoztam és három betegem volt, ebből kettő osztozott egy kórtermen. Az intenzív osztályokon általában - legalábbis nálunk a központi intenzíven - ritkán vannak olyan betegek, akik teljesen éber és tiszta tudattal rendelkeznek, és még arra is van erejük, hogy beszélgessenek (vagy ha mégis, akkor épp nem szobatársak). 

Kedves testvéreim az Úrban, arra szeretnék én ezzel célozni, hogy szokatlan volt az egész estés jókedvű párbeszédük az én lélegeztetőgép zajhoz és perfúzor sípoláshoz szokott fülemnek. Ők bizony egész álló nap csiviteltek, ezt alátámasztotta a nappalos műszak is. Este 6 órától legalább éjfélig én is hallgattam a különböző sztorikat (meg is említenék párat, ha jobb kedvemben lennék), de aztán elcsendesültek és átaludták az éjszakát.

Hajnal 5 óra körül - a műszakom végéhez közeledve - halkan bementem hozzájuk, hogy ellássam reggeli teendőimet. Csak a szokásos rutin, ellenőriztem őket és szorgosan dokumentáltam. 

- Jó reggelt nővérke! Hogy telt a műszak? - szólalt meg az egyik.

- Jó reggelt Imre bácsi, köszönöm szépen, csak eljött a reggel. - válaszoltam kedvesen.

- Köszönjük szépen, hogy vigyázott ránk az éjszaka. - felelte a másik.

- Óh igazán nem kell köszönni János bácsi, ez csak természetes. - fordultam oda hozzá mosolyogva.

Ehhez sem vagyok hozzászokva. A kedvességhez. Mivel kevés beszélgetős betegünk van, még kevesebb köztük az, aki hálás azért, amit teszünk értük. Tudom ezen lehetne órákig vitatkozni... Azért nem kedvesek a betegek, mert szemetek az ápolók, ki vagyunk égve és mi sem tudunk kedvesek lenni. Tudom, hogy ez általában így van, viszont én mindig kedves vagyok. Soha nem beszélek csúnyán senkivel és minden tőlem telhetőt megteszek a legjobb tudásom szerint. Szokták is mondani a kollégák, hogy én vagyok az osztályon a legkedvesebb nővér, ami mindig nagyon jól esik. Emiatt viszont nekem nagyon rossz, amikor a betegek semmibe se néznek és csúnyán beszélnek. Gyakran elszomorodom. Próbálom persze azzal nyugtatni magam, hogy beteg és kiszolgáltatott emberek, akik sokat szenvedtek már, nagyon fáj nekik, rengeteg rossz tapasztalatuk van már az egészségüggyel kapcsolatban és türelmetlenek. Megértem, és azonnal túl is lendülök a sérelmeimen. Hogyne érteném meg, hiszen pontosan tudom miről van szó. Voltam én is rengeteget a másik oldalon. Magam miatt is, Anyu miatt is. Ismét elszomorodom, ahogy belegondolok. Bár jobb lenne a rendszer. 

Közben visszatértem a kórterembe.

- Jaj nővérke, nagyon jó volt az a kis fájdalomcsillapító, amit hozott nekünk este, úgy aludtunk egész éjszaka, mint a bunda. Pont most beszéltük meg, hogy milyen kellemes este volt. - mondja János bácsi.

- Látják kedveskéim, mondtam én, hogy hamar eltelik az éjszaka, aztán vizit után már mehetnek is vissza az osztályra, ahol a műtét előtt tetszettek lenni. - rájuk kacsintottam és folytattam a dokumentációt. Volt ott közben szó mindenről. A háborúról, a kemény munkáról a szénbányában, politika, futball minden mennyiségben, majd János bácsi magyarázta izgatottan a snooker rejtelmeit, mert Imi bának fogalma sem volt róla, hogy az mi fán terem. Egyszer csak csend lett. Pár perc hallgatás után, amikor odaértem János bá mellé, hogy az ő papírjait is megírjam, felém fordult és megszólalt:

- Milyen nap is van ma? - kérdi halkan.

- Vasárnap, március elseje. - feleltem

Visszafordult a hátára, majd mélyet sóhajtott.

- Napra pontosan 66 éve temettük el édesanyámat. - folytatta még halkabban, miközben bennem meghűlt a vér. Feszített idegekkel vártam mi fog következni. - 11-es volt.

- 1911-ben született? - kérdeztem suttogva, jött is a válasz: - Igen. 43 évesen ment el.

Szorító mellkassal bámultam magam elé, és egy gyors fejszámolással tisztáztam magamban a dolgokat. János bácsi 38-as, azaz 16 éves volt, amikor elveszítette az anyukáját 1954-ben. Abban az évben, amikor az én Anyukám megszületett. El kezdett szúrni a szemem és továbbszorult a mellkasom. Itt van ez az öregúr 82 évesen és 66 év távlatában is ez az első gondolata aznap reggel. Letettem a tollat, nem bírtam megszólalni. Ott álltam és repkedtek az emlékek a szemem előtt. Annyi minden végigfutott az agyamon. Szerettem volna elmondani János bának, hogy nekem most halt meg az én drága egyetlen Anyukám 2 hónapja, 65 évesen. Még egy picit haragudtam is rá, hogy ha ő még él 82 évesen, akkor az én Anyukám miért nem élhet? Ezt hamar elhesegettem. Egy hang sem jött ki a torkomon. Meg akartam kérdezni, hogy mit érez? Milyen érzések vannak benne 66 évvel az anyukája halála után? Továbbra sem szólaltam meg. Vajon hosszú évek múlva én is így fogok feküdni valahol egy kórházi ágyban öregen, betegen és ugyanazzal a rettenetes szomorúsággal keveredő fájdalommal fogom megjegyezni egy idegen embernek, hogy ma van Édesanyám halálának vagy temetésének sokadik évfordulója? Egész életemben együtt fogok élni ezzel a leírhatatlan fájdalommal... hogy lehet így leélni egy egész életet? Én ezt nem bírom ki. Mások hogy csinálják? János bácsi hogy csinálta? Meg akartam kérdezni, de nem tettem. Lehet bolondnak tartott volna. 

Felvettem a tollat, homályosan láttam a papírt, de befejeztem írni az utolsó mondatot. A bácsik ekkor már rég másról csacsogtak. Odasétáltam az ablakba, lekönyököltem a párkányra és onnan néztem az erdőt, a felkelő márciusi nap első sugarait. Anyura gondolok szüntelen, nem győzöm törölni a lecsorduló könnycseppeket. Hiányzik. Nagyon.

.

.

.
.

örök tél van a szívemben

Amikor 2016 november végén kiköltöztem külföldre... hát az nagyon rossz volt. Nem a kalandvágy hajtott, és nem is az önállóság kutatása, teljesmértékben csak az, hogy megpróbáljak könnyíteni a rajtunk uralkodó pénzügyi nyomáson. Rajtunk, azaz Anyukán és magamon. Csak ketten voltunk. Ketten kellett megküzdenünk az akadályokkal napról napra, hónapról hónapra és hosszú évről évre. Amikor kisgyerek voltam jól emlékszem, hogy rengeteg dologra vágytam. Nyilván mindig a legdrágábbakra, de sosem tehette meg drága édesanyám, hogy ezeket megvegye nekem. Ettől függetlenül nem szeretnék panaszkodni, nem szenvedtem hiányát semminek, megvolt mindenem.

Fiatal tinédzser koromban már éreztem ennek a súlyát, és felnéztem Édesanyámra, hogy mennyi mindent megadott a szinte semmi pénzéből. Kifúlásig dolgozott, hogy mindent meg tudjon nekem teremteni. 13-14 éves lehettem, amikor először hitelt vett fel, hogy vehessen nekem egy asztali számítógépet. Minden ismerősömnek volt már, nyilván én is rettenetesen vágytam rá. Nem tudtam én akkor, hogy milyen áron kapom meg. 

Azóta eltelt jó pár év és az akkori hitel kinőtte magát, megtízszereződött. Sőt mellé gyarapodtak mások is, pl a saját személyi kölcsönöm. Nem bántam meg az adósságot, Anyukám is tudta, hogy ha nem lett volna a hitel, szinte semmit sem tudtunk volna megvenni, amire vágyott a szívünk. Száz szónak is egy a vége, mindkettőnket bántott azért ez az anyagi teher, ezért döntöttem úgy, hogy elhagyom az országot és szerencsét próbálok.

Nehezen ment. Rettegtem a gondolattól is, hogy az én drága Anyukámtól külön legyek. Nem is magamat sajnáltam, hanem őt. Nem akartam, hogy egyedül legyen. Ki lesz mellette, ha bármi gondja lesz? Mi lesz, ha pont akkor betegszik meg, amikor én külföldön vagyok?

2016 december vége egy kegyetlen élmény volt számomra. Épphogy egy hónapja mentem ki, egyedül voltam, magányosan és az volt életem legelső Karácsonya, amit az Anyukám és a család nélkül töltöttem. Azt éreztem, hogy ez a lehető legrosszabb Karácsony, ennél rosszabb nem is lehetne. 

Akkor még nem is sejtettem, hogy 3 év múlva, 2019-ben lesz az eddig megélt és a hátralévő életem legszörnyűbb Karácsonya is. Egy Karácsony, ami csak kínt és szenvedést hozott. Néhéz időket éltünk, de nem is gondoltam, hogy már december 23-án este beköszöntött a soha véget nem érő hideg és elborított a legmélyebb sötétség.

mint a nehéz tengerek

Van ez a gyomor tájékáról jövő nagyon mély és sötét marcangoló fájdalom, és az a bizonyos szívbe markoló jeges érzés, amikor rájössz, hogy nincs többé… Nincs kihez hazasietni. Nincs kit felhívni. Nem hallod a hangját már soha többet. Nem szagolsz bele mélyen a hajába, miközben erősen magadhoz szorítod. 

Hmm… szinte már nem is emlékszem az illatára. Ilyenkor nagyon kétségbeesek, hiszen még olyan kevés idő telt el. Mit fogok még ezután elfelejteni? Úgy érzem, hogy az emlékeim épp szétgurulni vágyó üveggolyók. Ezer irányba, hozzáférhetetlen helyekre.

Villognak a képek a félig lehunyt szemem előtt. Mosolyog és gondtalan az arca, aztán hirtelen sötét lesz minden és mérhetetlen a fájdalom. Lélegeztetőgép zaj, monitorcsilingelés és a kábelrengeteg. Minden, ami a munkahelyem jellegzetessége, ami eddig teljesen természetes volt, most a keserves gyötrelem jelképévé vált. 

Egy pillanatra megint boldog minden, nyaljuk a fagylaltot, egymásba karolva sétálunk, és nagyon szeretjük egymást… Ülök a halálos ágya mellett, zokogva s tehetetlenül szorítom a kezét. Nem szorít már vissza. Még ver a szíve, de mélyen alszik. Felkészül az útra, amire nélkülem, nélkülünk kell elindulnia. Próbálom elengedni, de nem megy ez olyan könnyen. Gondolkodom, hogy mi mindent meg kellett volna tennem neki, milliónyi gondolat és szó, amit el kellett volna mondanom, amíg még volt rá lehetőségem. Könnycseppek peregnek le az arcomon, amikor belátom, hogy elkéstem. Mindig mindenhonnan elkések.

Már nincs kihez hazasiessek, nincs kit felhívnom. Nem beszél már hozzám soha többet, mert három végtelennek tűnő napja itt hagyott. Ez a pusztító rettenet, szavakkal leírhatatlan kín sem csillapodik egyhamar. Bár felébredhetnék és megszűnne ez a szenvedtető lidércnyomás.

Nem ébredek fel… csak vergődök, mint a nehéz tengerek.

the day I die

Kétezertizennyolcáprilisöt.

Rögtön csapjunk is bele a közepébe, de előre szólok: ez sötét lesz.

Szánalmas vagy sem, mostanában egyre többet gondolok az öngyilkosságra. 

Ha visszaemlékszem 'gondtalan' tinédzser éveimre, már akkor is sokszor eljátszottam a gondolattal, de mindig feltettem a kérdést, hogy mégis mi lehet annyira kilátástalan, hogy az ember képes legyen kioltani a saját életét. Mindig arra a döntésre jutottam, hogy ez semmiképp nem az én megoldásom. Akármennyire is mélyen voltam, az sosem volt halálosan komoly, még ha az akkori énem úgy érezte is. Mindenből volt kiút előbb vagy utóbb. 

Arra is emlékszem, hogy - mint maga ellen is lázadó fiatal - megfogant a gondolat a fejemben, hogy majd ha eljön a bűvös huszonhét, lehet véget vetek mindennek. Volt egy olyan érzésem, hogy addigra biztos fog történni valami, amivel nem bírok el. Milyen teátrális. Persze röhögtem is magamon, nem is gondoltam komolyan, de amúgy nem is vicces. Mintha valami nagy divat lenne 27 évesen elpatkolni. 

Azóta nagyon sok minden történt. Nem alakultak olyan jól a dolgok.

Most itt ülök egy idegen szobában, egy majdnem üres és még idegenebb házban 2300 kilóméterre mindentől, ami egykor az egész életemet jelentette.  27 éves vagyok. Az évek úgy rohantak el felettem, hogy észre sem vettem. Boldog vagyok? Megközelítőleg sem. Elértem akármit is, ami említésre méltó? Nem mondanám. 

Megpróbálom ezt az aktuális helyzetet és hogy mit érzek a legérthetőbben körülírni:

Vegyük a 21 és fél éves énemet, aki kikerült az iskolapadból és elkezdett dolgozni. Ezt nevezném a felnőtté válás első küszöbének. Akkor kezdtem elindulni lefelé a lejtőn. Nyilván a saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen a nagybetűs élet. Végetért egy kapcsolatom, ami még úgy is komolynak nevezhető, hogy igazából totál gyerekek voltunk egymás mellett. Óriási űrt hagyott maga után. Persze azt gondoltam, hogy majd rámtalál az igaz szerelem és boldogabb leszek, mint valaha. Ez sosem történt meg. Jöttek a dolgok egymás után, szép lassan elvesztettem a legtöbb barátomat is, ami persze csak nekem volt köszönhető. Szimplán megszakítottam a kapcsolatot velük, de nem szándékosan. Már ez is annak volt a jele, hogy valami nagyon nincs rendben velem.

Eljött egy kritikus pont, elhagytam az országot. 

Tegyük fel, hogy ekkor elaludtam és elkezdtem álmodni. Most azt gondolod, hogy de jó neki, biztos világot látott és megtapasztalt csodálatos dolgokat. Szép álmot álmodhat. Tévedsz. 

Elaludtam és elkezdtem álmodni a legszörnyűbb rémálmot. Mégtöbb barátot elvesztettem. Éltem a kegyetlen valóságban, az igazi nagybetűs életben. Persze, voltak benne kellemes részek is, és a legnagyobb nehézségek ellenére is tömérdek reménnyel a szívemben keltem fel minden reggel egy jobb élet érdekében. 

Nem sokkal később jött a kritikus pont még kritikusabb pontja. Egy hír ottholról, ami fénysebességgel hajított be a legmélyebb gödörbe. Anyukám rákos. Tessék? Nem. Az nem lehet. Az én Anyukám nem lehet rákos. Ő nem. Annyira közel állunk egymáshoz, hosszú évek óta csak ő van már nekem. Csak Ő és én a világ ellen. Te ezt nem is értheted. Konkrétan semmi más értelme nincs az életemnek, nincs senkim, nincs semmim. Az nem lehetséges, hogy ő is magamra hagyjon...

Most sötét van. Nagyon hideg van. Felnézek és nem látom a kiutat. Néha erőt gyűjtök és megpróbálok kimászni, de nem sokra haladok, megcsúszok és még mélyebbre zuhanok. Hogy lehetséges ez? Egy gödör, ami csak egyre mélyül. Azt kívánom, hogy bárcsak felébrednék végre. Bárcsak véget érne ez a kegyetlen rémálom. Felébrednék hideg verítékben úszva, kimerülten, egy nagyot sóhajtanék és azt mondanám: uhh.. nagyon rosszat álmodtam. Folytatnám a kis szánalmas, de azért még ugyan boldog életemet abban a tudatban, hogy fiatal vagyok és még előttem az egész élet. Amikor még tudtam, hogy borúra derű jön és minden a legnagyobb rendben lesz.

Még mindig álmodom. Nem gondolom, hogy egyhamar felébredek. Nem hiszem, hogy kimászok a gödörből. 

Itt ülök ezen a sötét helyen fényévekre a boldogságtól. 

27 éves vagyok. Vajon ez lesz az utolsó évem? 

Április 5 nem az én napom volt az elmúlásra, de meglehet.

üdv újra

Hihetetlen, hogy már majdnem három éve nem írtam új bejegyzést. 
Ez a blog éveken keresztül volt a helyi érzéstelenítőm. Aki rendszeres olvasóm volt, az tudja hogy a bejegyzések 80 százaléka picsogásból állt, minden értelemben. Mintha annyira rossz életem lett volna. Nem volt az amúgy, de nem kell ezt magyarázni. Az, hogy megint itt vagyok ennyi idő után, nem jelent mást. Biztos azt gondolod, hogy nagy a baj. Így lenne? Én sem tudom még biztosan, de majd együtt kiderítjük...
Üdvözöllek ismerős idegen, ez itt a lelki szemetesládám. reloaded

F_CK all I need is U

aki unja már a nyavalygásom, most távozzon, mert ismét nem tudok más egyébbel szolgálni.
- kedves tévénézőgyerekek, közérdekű közleményünket láthatták.

nem elég, hogy meg vagyok veszve a szokásos szerelmi problémáim miatt, most a munkahelyemen is ki akarnak készíteni. mindenkinek gondja van, és mindenki velem akar műszakot cserélni. csak ezen a héten kétszer vagyok átírva más miatt. és most a jövőhetet is elbaszták. ez így leírva nem mond túl sokat, de higgyétek el nekem, készülhetek a halálomra. szombaton 18:00-tól bent vagyok vasárnap 06:00-ig, alszok egy keveset, zombi vagyok, aztán hétfőn kelek zöld hajnalban, hogy nyomhassam 06:00-tól 18:00-ig. Kedden nehogy már elkényelmesedjek, megyek estére, tehát 18:00-tól szerda 06:00-ig, aztán szerda reggel ahogy hazaérek, nehogy azt higgyem már, hogy élek, még aznap menjek vissza estére! aztán amikor csütörtök reggel hazajövök már a nevemre se fogok emlékezni.... az egész napot átalszom, ami miatt nem fogok tudni este aludni, ezért pénteken is későn kelek és azt sem tudom hol vagyok, persze éjszakára megélénkülök, és már nem is alszok, mert minek azt, hanem megyek hajnalban vissza a kibaszott klinikára. ha legalább utána lazább lenne, de nem lesz. nemhogy a nevemre nem fogok emlékezni, azt sem fogom tudni, hogy fiú vagyok-e vagy lány... és akkor szopok, mint a torkosborz, jön a szabadságolás, és ennek a sok szopásnak az örömére, még azt a 2 hét szabadságot sem fogom megkapni, akkor és arra a 2 hétre, amikor szeretném, mert mások gyorsabbak voltak. pont az a 2 ember, aki miatt jelenleg a legtöbb szopás van. bocsánat a sok trágárságért, de EZT NEM LEHET ÉP ÉSSZEL KIBÍRNI.

nem elég, hogy meg vagyok veszve a szokásos szerelmi problémáim miatt, és nem elég a sok szopás a munkahelyen, most még a supernatural évadzáró részét is megnéztem, és körülbelül fel tudnék robbanni az idegtől, hogy vége és megint várni kell őszig a folytatással.

nem elég, nem elég, nem elég.

egyetlen dolog, vagyis egyetlen személy tudna enyhíteni a fájdalmaimon, pont az, aki miatt a legjobban fáj.

megmondom a szívemnek, hogy álljon meg végre, nektek meg jó éjszakát.

szeretem.

szőrtelenítettem, hajat mostam, körmöt festettem, készülődtem, várakoztam, még mindig csak várakozom, de már nincs mire... 

most itt ülök egyedül és blogolok, közben arra gondolok, mekkora idióta is vagyok valójában, hogy 2 napja várok egy olyan programot, ami csak a képzeletemben létezett. elgondoltam valamit, és "ha én kitalálok valamit, annak úgy is kell lennie" alapon, biztosra vettem, hogy az úgy is lesz. kertelek itt jobbra balra, én vagyok a hónap címeres barma, saját magamat ültettem fel. ebbe az érzésbe bele kellene halni, és még darwin díjat is kapnék. a lány, aki saját szarába fulladt bele.
segítsetek rajtam, lehet, hogy már orvosi eset vagyok. hahaha most nagyon röhögök, aztán meg mindjárt lefekszem az ágyba és zokogok. bitch pls.

most komolyra fordítva a szót... kétségtelen, hogy kezdek belebetegedni a saját hülyeségembe.

hiányzol. nagyon. egyre jobban. a nap minden percében... de te úgysem olvasol.. mi lenne ha olvasnál? tudnád vajon, hogy miattad van az egész? te tehetsz mindenről. magadra ismernél a legbensőbb gondolataimban? ebben a sok fájdalomban... ? el se tudom képzelni... de tegyük fel, hogy magadra ismersz: kérlek szólj mindenképpen, valahogy úgyis le kell zárni a dolgokat. 

(...)

jól vagyok és egyszer majd a szívem sem sajog tovább, tudom. merhogy ugye "a dolgok úgy oldódnak meg, hogy elmúlnak." persze tudom én, hogy a szerelmi bánatban az a legrohadtabb, hogy elmúlik... hogy nem halunk bele a fájdalomba, hogy a fránya élet tényleg megy tovább, cinikus, nemtörődöm módon. bár én rendellenesen működöm...

incubus

- meet me in outerspace! we could spend the night, watch the Earth come up!
- (...)
- I will hold you close if you afraid of heights...

what..

..keeps my heart awake is colorful silence .

ragaszkodom

Már az önpusztítás sem a régi.


Önpusztítás alatt egészen egyszerű dolgokat értek: keresztre feszülés nap mint nap, értelmetlen cselekedetek és szavak,"a lét elviselhetetlen könnyűsége", az összes gondolat és érzés pontos analízise, zavarodottság szítása görcsös ragaszkodással, meg ilyesmikre gondoltam....

keep up

De mi van akkor, ha az élet csak ennyi és nem több?
Mi van akkor, ha nincsenek "nagy örömök", nincsenek rendkívüli dolgok és sosem jön el az a valami, amire olyan nagyon várok?
Emlékszem, már kamaszkoromban is csupa várakozás voltam.
Mindig az volt az érzésem, hogy ez a valami, amiben létezem, még nem lehet az élet, az majd nemsokára következik mindenféle nagy csinnadrattával és tüzijátékkal és attól kezdve minden csupa fény lesz és boldogság és izgalom.
De mi van ha tévedek? Mi van, ha az élet tulajdonképpen monoton, szürke vacak, sok kínlódással és kis örömökkel?
Nem nagyon tudom, hogy akkor mi van.
De sejtem, hogy a szürke monotonitásba sosem fogok belenyugodni.
Az én életösztönöm azt diktálja, hogy kivárjam azt a valamit, amit gyerekkoromban elképzeltem....

nothing ever changes

utálom már, hogy mindig csak panaszkodni jövök ide, de nem tudok ellene mit tenni. az, hogy ilyen kevés poszt van egyáltalán nem arra utal, hogy nincs bennem semmi negatív, amit szanaszét szórhatok... egyszerű az ok: nagyon nagyon lassú ez a rohadt blog. nem tudok haladni vele semerre, pedig már ráférne egy kiadós átszerkesztés, felújítás. na tessék, megint csak panaszkodok. :D
egyébként higgyétek el nekem, elég boldog életet élek.... ezt a blogot már rég megérintette a sötétség.
na puszi.

hit me with your best shot.

Vajon miért van az, hogy veszni hagy az ember dolgokat, csak mert nem tud beszélni róluk, csak mert nem tud helyesen beszélni róluk, csak mert bizonyos érzések, gondolatok, események egyszerűen nem kimondhatóak? Annyi minden kaparja a torkom, de mire szóra nyitnám a számat, már elmúlik a pillanat, elillannak a képek. Olyan, mint állandóan befüvezve megpróbálni beszélni arról a bizonyos másik dimenzióról. Megfoghatatlan, illékony, nincsen is.
Csak a torkom kaparják szüntelen a ki nem mondott szavak. És lehet, hogy egész más életem lenne nélkülük.
("Egész elhibázott életemben")
Ez a verssor meg. Na igen.

just a lesser version of something

"I think anybody who falls in love is a freak. It's a crazy thing to do. It's kind of like a form of socially acceptable insanity."


túl sok ez itt belül, mindjárt felrobbanok. folyamatosan könnyes a szemem, nem látok, homályos.
félek, fázok, befordulok, megfordulok, háttal állok.
leteszem, nem cipelem, nem akarom már tovább vinni, elég volt, elég.
kiabálok. kiabálok miért nem hallasz? miért nem hallod?
miért nem hallja senki?
nem hallanak... összeroppanok.
visszaveszek mindent a hátamra, ismét elindulok...
sétálok, egyre beljebb a városba... egy városban, ami mindig alszik, most mégis vannak emberek.
sietnek, csak mennek, előre néznek, nem beszélnek.
lépkedek tovább, nézem magam előtt ezt az élettelen életet, az embereket, akik egyre csak jönnek és mennek, mit sem törődve a másikkal. nem törődve velem.
érzem, ahogyan a hideg szél hozzáér a bőrömhöz, ahogy a szürke égbolt betakar.. fázok.
egy hirtelen jött vihar eltol mindent és mindenkit tőlem, engem is elrepít, aztán elhajít egy üres helyen, magamra hagy az érzésekkel, ezzel az egy érzéssel, amit lehetetlen leírni. sötét van.
próbálok nem sírni, ég a szemem, fáj a fejem, talán majd most végre belehalok.
őrjöngök, ordibálok, kitör a hisztéria, levetkőzök és végigtapogatom minden egyes porcikámat, valahol lennie kell egy gombnak, ami kikapcsol minden érzést, vagy csak egyszerűen leformáz, újraindít egy tiszta lappal... de nem találom sehol. megfagyok.
fekszem a föld felett, az ég alatt, milliónyi fényes pötty. bár véget érne minden, itt és most. megszámolom őket, sokan vannak, jutok amíg jutok, már tényleg nagyon fázok. nevezek ki kedvencet is magamnak, és elképzelem, hogy repülök felé, a pici fényes csillaghoz, amit ebben a pillanatban a szívembe zárok. emelkedik a lelkem, ha a test nem is, és érzem, hogy vár rám. olyan sokan vannak. belehasad a szívem ebbe az érzésbe, túl sok ez itt belül, mindjárt felrobbanok, bár véget érne minden itt és most. már nem fázok. nem félek. ahogyan fekszem a földön rájövök...
magam voltam mindig,
s nem magamra maradtam.


"sometimes I think I have felt everything I'm ever gonna feel. And from here on out, I'm not gonna feel anything new. Just lesser versions of what I've already felt."

2015

legyen boldogabb az új év.

én már tudom a helyem (?)

tegnap este Jurij/Óriás/Elefánt koncert volt a Dharmában.
Jurijékról lecsúsztam sajnos, mert mire hazaértem munkából és elkészültem, pont úgy értem oda.
Az Óriás koncert viszont, óóóóriási volt, nem is emlékszem mikor voltam utoljára koncertjükön.. még valamelyik hegyalján.. idén a Volton valamiért kihagytam, (pedig be voltak karikázva a füzetemben) ...szóval iszonyat jól éreztem magam. :) minden a helyére tör.

tényleg véletlen.

fontosat vinni ügyesen kell, a szélből inni, hogy csituljon el. nekidőlök a levegőnek, feszülnek a körmök, a szemek meg főnek. kocognak karcosan a kálcium-katonák, a szőrök felállnak.
az erekben szalutál a parancs, hogy keringeni kell, és fontosat vinni ügyesen kell...

(belédszerettem.)

véletlen volt, esküszöm, hogy véletlen volt, pedig figyeltem, nem értem, tényleg véletlen volt...
nem akartam, vigyáztam, tényleg véletlen volt.

no vember pls #2

no vember pls

same shit different day, és tényleg ez van, nem történik semmi, néha egy egy koncert vagy jó buli, de amúgy csak a munka és alvás felváltva. 7-én születésnapom volt, a 24.
kettő négynek kellett volna lennie, de ehelyett egy hülye, arrogáns és elviselhetetlen olasz sráccal töltöttem... ha csak eszembe jut is elönt a méreg...
viszont 8-án Grand Mexican Warlock koncert volt, és én nyertem meg a Hell Sweet Hell CD-t is, amit aztán mindannyian dedikáltak. :) A lelkemnek sose esett még ilyen jól koncert, még majdnem sírtam is... Jah és benne vagyok az official tour documentary klipben is, kemény 1 mp erejéig. :)
egyébként eltelt a hónap csendesen... gyorsan... nem hiányoztam senkinek.

3:22-nél csíkosban.

live long and prosper

monumentális gondolataim manifesztációi, melyek mondatok formájában realizálódnak, limitált mentális képességeid számára nem mind akceptábilisak, dialógusunk kontinuitása így megszakad, nem jön létre az argomentumok szintézise.

hosszú és eredményes életet.

what you waitin for?

teaest

- nagyjából bemértem, hogy hol a 23.
- nagyjából kint vagyok.
- nem merek kiszállni.
- hol vagy?
- nem tudom.
- baszki :D elindulok a meki felé.
- nee. :D piros punto, kék csíkos felső.
- na jó, de merre?
- talán itt?

OTT.

beléd halok halált.

kedves tévénéző gyerekek, most megosztok veletek egy olyan tényt, hogyaszongya..
szerelmes vagyok.
óh ezt hallottuk már sokszor - gondoljátok - de most tényleg.
egy ideje szenvedek a pasik miatt, de még csak most következik a neheze... most, hogy beláttam, igenis szerelmes vagyok és nem segíthet rajtam senki... ez a szerelem aztán tényleg reménytelen, egész életeken át ívelő szerencsétlenség űz, hajt, mint valami fáradhatatlan vadat, aztán valahol majd csak utolér. ez most meddig fog tartani? mennyi idő lesz mire felfogom, hogy csak magamat mérgezem?
mennyi idő lesz mire őt is elfelejtem és ezt az egészet kiheverem? hisz még csak most fogadtam el.
még csak most kezdődik minden. a biztos halálra ítélt csata első mozzanata.

chaos

jajj olyan nehéz elindulni valamerre, pláne a helyes úton... lassan már elegem van a saját nyafogásomból, hisz régen nem ismertem akadályt. mindent megvalósítottam, amire vágytam...
megint az az ember szeretnék lenni.
egyébként minden reggel azt dúdolom, hogy I want to take a bath with you and wash the chaos from my skin.

vagyok még

van egy cisztám. hmm, régóta tudom amúgy, vagyis csak sejtettem jelenlétét, de jól megvoltunk egymással.
van egy cisztám, ami akkora, mint a méhem. 3 hét múlva derül ki mennyire rosszindulatú.
most már nem vagyunk jóba.

whtvr

éljen.

vállatvon

ha már előző posztomban arról nyálaztam, hogy milyen szerelmes tudok lenni egyes zenékbe... érdemes egy mosolyt villantani, mert épp egy ismeretlen (feltehetőleg új) 30Y számot hallgatok, és eszembe jut, hogy amikor még fiatal gimnazista tévénéző gyerek voltam, mennyire imádtam a magyar alter zenéket. kivéve a kvimbit, azt sose szerettem. hát mit is mondjak? maradt pár, amit szívesen meghallgatok néhanap, de most csak nevetek, hogy én hogy hallgathattam nonstop ilyeneket minden nap? .... 

I want moar

olyan sok mindenbe/mindenkibe vagyok "szerelmes", hogy néha még magam sem tudom számon tartani (ilyenkor nem a bolond férfiakra kell egyből gondolni, hanem mondjuk a naplementére és a csillagos égre).

itt van például ez a fiú, akinek a hangjába és minden nemű zenei munkásságába vagyok szerelmes -de nagyon- mióta csak először meghallottam...

+++

ha minden igaz, még ebben az évben megjelenik egy újabb Apey LP, aminek tiszta szívből örülök...
ilyenkor eszembe jut a kis karcos CD-m úgy 2008-2009 tájékáról, alkoholos filccel ráfirkálva, hogy 'Smoke and a Pretty Kettle' , amikor még csak formálódni látszott, hogy itt jelentős hangsúly lesz fektetve erre az akusztikus témára és mellette tombolni fog a nagy zenekaros felállás is, merthogy az Apey and the Pea nehézségek nélkül felemelkedik a sablonos mocsok felé és életet visz a hanyatlani látszó magyar zene világába... (igen, erről is lehetne írni rengeteget, de majd egy másik alkalommal.)

tehát itt van az Apey akusztik, ami egyébként eléggé háttérbe szorult az utóbbi időben, amitől nem voltam feldobva, (-természetesen imádom, amikor zúznak, de-) nekem szükségem van ezekre az érzelmes témákra is. most megint eszembe jutnak régi emlékek, amikor a 'Like a Knife'-ra sírtam szét a fejem vagy a 'Fade Into You' c. Mazzy Star feldolgozására voltam halálosan és reménytelenül és visszafordíthatatlanul szerelmes, azzal keltem, feküdtem.. és persze arra is szétsírtam a fejem. azt már nem is nagyon fejtegetném, hogy milyen hangosan üvöltöttem hajnalban buliból hazaérve, hogyaszongya "whiskey bottles on the floor.."
imádtam.. jobban mondva imádom az egészet úgy, ahogy van és szeretnék egy olyat, hogy Smoke and a Pretty Kettle Remastered.
ezek után 2010-ben jött a "Feathers, Black Flowers" amitől ismételten eldobtam az agyam.. minden számot megéltem, széthallgattam, sírtam, nevettem, táncoltam, énekeltem, mint valami idióta. az összes számot imádom róla, kivétel nélkül, de ha nagyon muszáj egyet választanom, akkor az a 'Spiders' lesz (és a többi 11).
ekkor volt idő, hogy kétségbe voltam esve, hogy Andris kiköltözött Angliába és mi lesz a zenéléssel, a zenekarral? valahogy megnyugodtam, mert mindig csordogált egy kevés. 2011-ben az Orion maxi 3 remek számmal, majd a következő év végén lett a maxiból EP és felkerült a lemezre egy szintén nagyon jó track.
nagyjából 2 év telt el azóta... nem panaszkodom, mert az Apey and the Pea kemény témái kárpótoltak és kellően kielégítettek, de most már nagyon várom a szóló projekt számait.

na jó, drága feleim, én most akkor balra el.

+++

when the sun sits ground

###

~
it's cold, and I can't sleep without your laughter...
###

scarcity

ritkán és nagyon nehezen gondolok az olyan dolgokra, amik hiánya félelemmel tölt el...

most nem történt semmi extra, csak annyi, hogyaszongya... az egész család elment egy hosszúhétvégére kirándulni, én meg itthon maradtam, mert dolgoznom kell. minden épelméjű fiatal a bulival párosítja az üres kecót, és én sem gondoltam, hogy problémát fog okozni, de nem kertelek, kibaszottul magányosnak érzem magam. egyedül vagyok.

nem tudom, hogy jobb lenne-e, ha ma sem dolgoztam volna 12 órát, és holnap sem kellene hajnal 4-kor felkelnem.. mégis mit csinálnék? rendeznék egy házibulit? erősen kétlem, hogy rám érne akárki is. csak még jobban beforognék. 

már ott tartok, hogy bekapcsoltam anyu szobájában a tv-t, hogy legalább a megszokott háttérzaj keltette illúzió tartson bennem némi lelket. de gáz.

szánalmas vagyok, hé. csak 3 napról van szó. péntektől vasárnapig. 

gyorsan el fog telni... ma is dolgoztam reggeltől estig (és normál esetben már rég aludnék) holnap is dolgozok reggeltől estig.. munka után kikocsikázok nővéremékhez kutyát etetni, aztán haza. vagy alszok, vagy mégis a nyakamba veszem a várost, fogalmam sincs... vasárnapra nagyon sok programom van, beígérkeztem ezer emberhez, és estére már jönnek is haza....

talán nem is lenne ez az egész, nem is érezném rosszul magam, ha alapból nem lett volna ilyen retkedék hetem, meg talán ha rendben lenne az én mindig mindenben megbotló szerencsétlen lelkem.

na most nevetek. de csak egy picit.

10 ml lidocain egyenesen a lélekbe injektálva, aztán jó éjszakát feleim, balra el.

I look into your eyes.. diving into the ocean

I look into your eyes... falling...
like a wall of stars.

daydream nation

akik úgy gondolják, hogy minden mindegy, mert a világ úgyis a vesztébe rohan, azok rossz oldalról közelítik a dolgokat.

nem kell valaminek örökké tartani ahhoz, hogy tökéletes legyen.

###

got the music in you.

move baby
I'm in love.

érezd

"Képzeld el. De először hét levegővétel. A hagakure szerint a jó szamurájnak ennyi idő kell hogy bármiben helyesen döntsön. Bár itt most nincs döntés, csak figyelem. Hét levegővétel. A nyugalom. Kezdhetjük. Először is képzelj el valami egyszerűt. Képzeld el, ahogy a szemedbe süt a nap, ahogy égeti az arcod, vagy csak épp kellemesen melegíti. Mindegy. A lényeg, hogy képzeld el a ragyogást. Érezd. Aztán képzeld el, mondjuk a fázást. Egy szál pólóban kinn az erkélyen, már elszívtad a cigit, sötét van, négy emelet magas sötét, a tetején állsz, és nem mész be. Képzeld el a remegést. Ahogy a szádba harapsz, hogy ne remegjen. Aztán képzeld el, ahogy másvalaki harap a szádba. Remegve. Képzeld el a forró leheletét. Érzed a szája szélén az izzadságot. Képzeld el ahogy visszaharapsz. Ezután képzelj el valami illatot. Valami egyszerűt. Nem annyira személyeset, mint a forró olajjal keveredő cigaretta szaga – krumplisütés közben. Képzelj csak simán hagymát. Legyen hagyma. Szívd mélyen le. Képzeld el az abszurd módon sós tengert, ahogy ölelget, ahogy lelassít, mikor belegázolsz. Képzeld el, ahogy marja a torkod a szénsav. Képzeld el az aluljáróban alvókat, hogy mikor fürödtek utoljára saját fürdőszobában. Képzelj el egy tükör előtt álldogáló, meztelen, gondolattalan férfit. Képzelj el egy csokor kékre festett, tönkretett rózsát. Képzeld el a Gangeszt, a kedvenc zenédet – be ne kapcsold, csak képzeld! – ahogy valaki végignyalja a nyakad, képzelj el havat, éhséget, hozzád érő homlokot, egy teli hamutálat, narancslé ízét. Képzeld el – emeld föl az arcod – képzeld el, hányan ébrednek fel, épp ebben a percben. És hányan fekszenek. Képzeld el, hányan sétáltatnak éppen kutyát, hányan sírnak, hányan esnek el, hányan fáradnak el. Hányan csókolóznak. Hányan gyújtanak rá. Hányan állnak színpadon. Hányan simogatnak, ütnek, nevetnek, pisilnek. Hányan halnak meg. Képzelj el egy húszéves amerikai gyereket, akinek épp most, az orra előtt robban fel egy repeszgránát. Képzeld el a magát hánytató szomszédlányt. Képzelj kora reggeli eget, párás esőerdőt, szeles kősivatagot. Születést. Sajtburgert. Várakozást. Karmolást. Szerelmet. Röptükben alvó madarakat. Jó éjszakát.”
- Simon Márton

don't speak

[ drive into the night ] from dettike on 8tracks Radio.

szerencsére

az előző és az azt megelőző bejegyzések margójára írom azt, hogyaszongya
'MÁR EL IS MÚLT'
ennyit a hányáshoz hasonlító szemét féltékenységről, csak mosolygok magamon, meg az általam generált másfél nap rossz közérzeten. tapsvihar háromra.

btw.. áttérve a kellemes érzésekre... szerelmes vagyok egy fiúba, akivel még nem találkoztam soha. 

fOreVER

az előző bejegyzés margójára: "egyszer ez is elmúlik"same shit different day, még szerencse, hogy egyszer minden elmúlik, nothing lasts fOreVER ahogy Anatol Knotek is összefoglalta egyetlen képben. éjjen.

féltékeny.

Ha a bánat egy nagy óceán, akkor a féltékenység egy undorító, randa és büdös pocsolya (jóvan, ez csak olyan jól hangzik, értelme nem sok van, hát istenem), jobb lenne, ha egyszer s mindenkorra valahogy kiiktatnánk őt az érzések közül, kéne egy Érzés Kezelő Hivatal, ahol panaszt lehet tenni (nyitvatartási idő: minden nap 9-től 5-ig, meg ilyenek) és akkor ott lehetne bejelenteni például a féltékenységet, mint gyilkos érzést, hogyaszongya Az életemet megmérgezi a féltékenység, ezúton kérvényezem az illetékesek segítségét annak haladéktalan kiiktatásában.

Valaki mondja meg, hogy honnan jön és miért tör rá az emberre még évekkel a szakítás után is, akkor is, ha ő szakított, akkor is, ha már rég vége mindennek, miért?
És ráadásul csúf és leküzdhetetlen, olyan mint a hányás: hiába próbálod visszatartani, csak jön, jön és elborít mindent.

shieeet

ez lehet, hogy most egy kicsit durva lesz és nyers, de már kigondoltam, hogyaszongya:
égjenek a retek kurvák, ÉGJENEK.
tapsvihar háromra.

ismétlés

annyira tudtam... nem is én lennék. még nevettem is magamon, hogy na majd amikor ott fogok tartani (ahol most) milyen rossz lesz már nekem. hát igen, az. valahol legbelül arra számítottam, hogy okosabb leszek, és nem követem el ezt a hibát, egy másik részem viszont tisztában volt vele, hogy csak idők kérdése.
a kérdés az, hogy ezúttal meddig fog tartani. mennyire fog fájni. meg tudom-e úszni nagyobb sérülések nélkül? egyáltalán el fog múlni? legutóbb is milyen sokáig tartott... annyira tudtam...
mosolygok. sírhatnék is, de a helyzeten nem javít.

újratervezés

.
ttaratarataratttarratttaratttaratttattattarra
önkeresés GPS-szel.
.
.
.

sokadszor is

Igen, megoldom egyedül, megy ez nekem és nem, tényleg nem a másik felemet keresem, hanem egész társamat, meg persze boldog vagyok magamban is, "inner poise" és woman of integrity meg fasza, kemény csaj vagyok, köpök a társas kapcsolatokra és hát persze hogy nem pótcselekvésről van szó és nem támaszkodási kényszerről, de bazmeg - csak halkan merem kimondani - végre szeressen már valaki ENGEMET.

stay.

I feel so lost but what can I do?

'cause I know this love seems real

but I don't know how to feel.

we say goodbye in the pouring rain

and I break down as you walk away.

stay.

'cause all my life I've felt this way

but I could never find the words to say

stay.

so change your mind and say you're mine. 

don't leave tonight

stay. with me.

hoppegyszázas.

a kis autóm 07.06-án volt 1 éves, nálam. sokat szerelgettük, de nagyobb szervizre még sohasem volt szükség... így, hogy lassan itt a műszakiztatás ideje, meg a tudat is, hogy jó lenne patika állapotba hozni végre rávett, hogy elvigyem szakemberhez. úgy történt, ahogy sejtettem... elmondtam a problémákat, és a szerelő talált sokkal komolyabb, rejtett hibákat is. ott lesz 4 napot, én pedig már nagyon várom haza...
elgondolkodtam, hogy valahol az élet is ilyen. folyamatosan elromlanak dolgok, emberek, előjönnek kisebb nagyobb problémák, de az igazi dolgokat, azokat, amik rejtve vannak, csak a szakavatott szemek veszik észre... én sok mindent érzek, látok, tapasztalok, de megtartok mindent magamnak. majd amikor eljön az ideje elmesélek mindent... és mindennek eljön az ideje.

kisautóm várlak, siess, gyere haza, majd szállunk együtt a széllel, egyenesen bele a naplementébe.

közérdekű közlemény

Nincsenek eltéphetetlen kötelékek, nincsenek karmikus találkozások, nincsenek örök szerelmek, nincsenek sosem látott intenzitású és mélységű kapcsolatok, nincsenek életreszóló dolgok, nincsenek - és most már toporzékolok -, nincsenek.
Meggyőződésem, hogy mindenki téved, aki ilyen gondolatokba ringatja magát miközben képtelen kilépni lassan elrothadó "életre szóló, karmikus és különleges" kapcsolatából.

Legyetek inkább bátrak.

ilyen is VOLT .

kiégés

és milyen iszonyú nehéz lehet elengedni az embernek a sok piti ragaszkodást az állandóhoz, a sorsszerűhöz és a karmikushoz.
milyen hihetetlenül kényelmes belesüppedni az "ennek így kell(ett) lennie" dzsuvába.


kurva fájdalmas lehet bátornak lenni.
kitörni a megszokásból.

fall apart and start again

mindig ugyanazt csinálom de persze azért mindig máshogy
mindig ugyanazokba a pocsolyákba, gödrökbe, szakadékokba, de persze mindig új utakon
nagyon a földön, belepusztulós romantikával
az igazságról papolva, hazug pátosszal


disappear here

fade out

nagyon nagyon nagyon kell vigyázni azzal, hogy mit érez az ember meg vadászni is csak pontosan, szépen és nem bedőlni, nem bedőlni. az egyedüllétem legalább sosem csal meg, sosem ver át, sosem hagy el, mindig velem marad.
nagyon kell vigyázni azzal, hogy mit érez az ember.
érzésrendőrséget a fejembe, oh yeah.

hortobágy

same old everything

itt vagyok.
kezdhetném a sablon szövegekkel megint, hogy jajj ezer éve nem írtam semmit és annyi minden történt azóta... kezdhetném, de nem fogom. pedig tényleg annyi minden történt azóta...
újra lett telepítve a gépem, így talán nem fog lefagyni állandóan a blogger, bár nem tudom van e egyáltalán a kettőnek köze egymáshoz. egyébként próbáltam másik kuckót találni magamnak, ahol nyugiban blogolhatok, de szánalmas keresgélések voltak ezek, semmire sem jutottam. nem is bánom, mert szeretek itt lenni, jó ez így és kész.
helyzetjelentésnek legyen elég annyi, hogy nagyjából ugyanúgy vagyok, mint hónapokkal ezelőtt, nem idegesítem magam már egyik hülye srác miatt sem, akikről korábban írtam... mind óriási nagy tévedés volt, ezek a hangok a fejemben mindent elhitetnek velem... szerencsére mostanában kevesebbet hallom...

bárki is vagy, üdv újra a lélekérzéstelenítő szakrendelésen.