***
nehezen keltem. általában mindig, de ez kimondottan nehéz volt... ahh az a vad ébresztőóra. mindig szétdörrenti az álmom. olyan jó érzés lenne végre... legalább csak egyszer a REM szakaszban felébredni, frissen és üdén, mint soha ezelőtt. csönd. you fail. igen, a hajnal leadta a díszlövést és robbant az ég alja, szinte ordított rám, hogy ideje kitakarodni a meleg és biztonságos, édes álmokat nyújtó extra kényelmes ágyamból. szárazon ég a torok, és az amúgy is mínusz 2,75-ös szemem még szemüveggel is használhatatlannak bizonyult. milyen megtiszteltetés, hogy minden egyes reggel harcot vívnak a testemért... de semmi extra. csak az éjjel és a nappal. kemény küzdelmek után mindig győz a papírforma, és megtorol, hogy már megint késésben vagyok a drága iskolámból.
zene szól a fejben.
a tükör előtt leblokkolva... csak nézem a szemeimet. egyszerűen le sem tudom venni a szememet a szemeimről.... ismét elvesztegetve a drága időm nagy részét.. zene szól a fejben.
reggel. reggel. reggel van. mindenreggel.
---------------------------------------------------------------------
ez a nap rettentő unalmasan telt.
és lassan... iszonyat lassan...
és az a várás... mikor mehetsz már haza? tudod arra a helyre, ahol élni kell. vagy ahol élni lehet. ahonnan mindig elindulsz vagy ahogy akarod...
ismered azt, amikor a füledhez emeled a karórád és hallgatod a másodpercek súlyos hangját? minden egyes kattanásba beleremeg a szíved, és úgy érzed, hogy már nem is létezel. csak lebegsz valahol a semmiben. fura zajok szűrődnek be kintről és hirtelen megszűnik a lebegés. megszűnik, és te egyáltalán nem tudod felfogni, hogy repülsz-e vagy zuhansz. csak tudod, hogy valami épülőben van, valami tornyosul...talán leszakadni, felrobbanni, tönkremenni készül. neked teljesen mindegy. érdektelen. mert még mindig. egyfolytában hatalmas benned a várakozás. csak ülsz és vársz és hallod a másodperceket, ahogy nevetnek rajtad. minden kattanásra reagál a szíved..de egyre erősebben és erősebben. dobolni kezd, és nagy svunggal tolul a véred, hallod zubogását. ez valami személyes-szenvedélyes dolog. valami, semmi . . .
hékás... te is hallod a hangokat ott bent? a fejedben...
igen, hallom.
és megcsillan arcodon ritka mosolyaidnak egyike...majd a nap előbújik a porcukros cumulus mögül. elhalkul a monoton robaj, ahogy a kezed leesik a fejed mellől. már csak a felhőt nézed... a színeket, amiket az az erős-gyenge energiaforrás kölcsönöz neki. a formát, ami soha nem lesz már ugyanolyan. változik, ugyanúgy, mint te. mint az egész világ. nézed, és csak nézed, mert tudod, hogy a pillanat egyetlen és igazi. olyan, amilyen ők sosem lehetnek. csak te és a felhőd.
ahogy telnek a percek rájössz, hogy mekkora csoda a világ. mégis... hiába tudod, ez csak egy semmibe küldött rádióadás. te magad pedig eltiporható vagy. egy apró óriás, bolygók közt kerengő csillagpor.
nem baj, csak őrizd magadban azt ami a tied lehetett egyszer, de már megszűnt létezni. őrizd meg az összes pillanatot, minden apró képet és add tovább. ezekre más is jogosult.
szűkülnek a terek, a zajok is kissé... egyetlen permanens villanófényben látod meg önmagadat. rémület tágította pupillákkal ülsz ott egy túlexponált kép alig-közepén a váratlanság ijedt félmosolyával és a kedvenc kockás ingeddel. sebezhető vagy és emberi... most lehet hogy lefényképezett a Halál? nem. nyugi. csak az volt, akinek ez a dolga.
akárki akármit mond... a sötétség megalázóan biztonságos..kockázattalan és meleg. Az érzés kialszik. A csend elhatalmasul.
véget ért egy unalmas nap, és minden ellenőrizhetetlen most.
most itthon ülök és úgy érzem: egy félelemmel kevesebb az élet megint.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése