összegeznék.

- hogy van?

- köszönöm, vagyok. jól vagyok, így.

és a szavak, mint afféle törékeny holmi, a folyosó kövére zuhanva ezer darabra rob­bannak szét.

- - -

úgy írnék és csak írnék, és írnék... de megnyitottam a szerkesztőt és megakadt minden.

félszavak rohanják meg az agyat, fél-érzések, fél jelen, félelem.

használt érzelmek, használt gondolatok, kérdések válasz nélkül.

kérések látszat nélkül.

nem kellene talán mégsem írnom, hisz ez az időszak, amit megélek nagyon negatív...

egyedül vagyok, egyedül, együtt is, együtt még egyedülebb, mint egyenként. 

szép ez a lét.. létezés, örülök élni. halni, fájni megtanultam, azt hiszem... kreálj, olvass, írj.. élj.

de használt ez a test, ez a szem, haj, bőr, használt: nappal-tépett, éjjel-gyűrött, szétélt, szétalvott, holmi porhüvely, fizikum, kisded játékú csecse-becse, erős-erőtlen valami, 

semmi...

test. 

hát ez vagyok én? 

nincs támpont, nincs Idő, a hangok, a zajok nem igaziak, csak a zene,
zene szól a fejben...

és az órám ketyeg kíméletlenül, olc­són, vakon.
bőrömben feszengek: alapállapot.
befelé figyelek, magamba fülelek, tisztulnék testtől-tértől-időtől-vágytól. örülök én, csak nem tudom, mi végre. a fény felé tapogatózom magam is, mint más, és ugyanúgy soha nem érem el: nincs lét. 

A létezés: tévedés.

Téves hívás a Világegyetemben, van ilyen?