normal..

normal people scare me.

olyan semmi vagyok. most tényleg könnyűnek érzem magam és láthatatlannak. nem akarok beszélni. nem akarok látni. nem akarok hallani. csak itt ülni a semmiben.

történtek dolgok, jók is rosszak is, szünet van, nekem mégis egyre furább a hangulatom. olyan befeléforduló lettem, mint aki hónapok óta nem járt emberek között. betemetem magamat a sorozataimmal, könyvekkel... zenével és mindennel ami jól esik, és nehezemre esik beszélni... megnyílni. minek? 

úgy érzem, hogy fáj minden ami kötelesség. a sok szükséges rossz. ilyenkor tudok a legelvontabb állapotba kerülni, amikor hiába írok ki mindent magamból, semmi értelme. senki sem akarja megérteni.

hallgatom ezt a zenét körbe körbe, már vagy huszadjára megy, és érzem ahogyan elsüllyedek benne... na jó itt van ez az új sorozat.. igen, megint, és hatása alatt vagyok. végülis. van benne ez a pszichopata srác, aki megfogott. miért kedvelem a karakterét? hiszen nem normális... én mégis tudnék benne bízni... : )

I don't feel sad. I don't feel anything.

miközben írtam találtam egy blogot, és felvidított... : ) megint elkezdtem fantáziálni.. hogy milyen életem lehetne. hogy milyen lesz... mindent meg fogok tenni, hogy elérjem az álmaimat.
"a valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene.." nekem minden pillanatomhoz kötődik egy zene. most ülök a fotelben, mosolygok és ez a szám szól :

(....)

kiírtam magamból az elvont hülyeségeimet, aztán visszatöröltem az utolsó betűig. de jól esett, kidobtam, elszállt... nem kell minden nyomot itt hagynom magamból. majd legközelebb.
sétálj tovább a nap felé.