háromszáz.

ez a háromszázadik posztom.

és itt egy idézet a könyv végéből:

"-Anita?

-maradj csendben... -mondtam.

- Anita, mi történik?

Már kezdett emlékezni. Pár órán belül még élőbb lesz, de csak egy bizonyos pontig. Egy-két napig majdnem az igazi Phillip lenne.

- Anita? - a fiú hangja magas volt és bizonytalan. Egy kisfiú, aki fél a sötétségben.

Megragadta a karom, és a keze nagyon is igazinak tűnt. A szeme még mindig ugyanaz a tökéletes barna volt.

- Mi történik?

Lábujjhegyre álltam, és megpusziltam az arcát. A bőre meleg volt.

- Pihenned kell, Phillip. Elfáradtál.

Ő bólintott.

- Elfáradtam. - mondta.

A puha földhöz vezettem. Ő lefeküdt rá, aztán felült, vad tekintettel, és utánam kapott:

- Aubrey! Ő...

- Aubrey meghalt. Már nem bánthat többé.

- Meghalt? - Phillip végignézett a testén, mintha csak most venné észre. - Aubrey megölt engem.

Bólintottam.

- Igen Phillip.

- Félek.

Átöleltem, és körkörösen dörzsölgettem a hátát. A karja úgy ölelt át, mintha soha nem akarna elengedni.

- Anita!

- Sssss! Semmi baj. semmi baj..

- Most vissza fogsz küldeni, ugye? - hátrahúzódott, hogy lássa az arcom.

- Igen. - mondtam.

- Nem akarok meghalni.

- Már halott vagy.

Phillip a két kezére meredt, behajlította őket.

- Halott? - suttogta. - halott?

Visszafeküdt a megbolygatott földre.

- Küldj vissza. - mondta.

Megtettem. A végén lecsukódott a szeme és az arca elernyedt. Belesüppedt a sírba.

Vége volt.

Térdre estem Phillip sírja mellett, és zokogni kezdtem..."
...
/Laurell K. Hamilton - Bűnös Vágyak/
- - -
- - -