klipsz.

új viselkedésbe oltott, elfojtatlan és szabályozhatatlan ősi ösztönök.

igen.

sajnálom, de.. a könnyek azok jönnek. már elég egy gondolat is, és végigcsordulnak az arcomon.

elég egy rövid jelenet egy filmből, elég egy lassú szám, elég egy hosszú fáradalmas nap.

elég a hiányérzet, elég egy csöpp félelem vagy kétségbeesés.

elég egy enyhe csalódás vagy félreértés.

elég egy hangosabb szó. elég egy elmaradt szó. elég egy elsietett szó. 

elég egy sebzett állat. elég egy szomorú tekintet...

..elég egy másodperc..

nem tudok ezzel mit kezdeni, nekem nem fáj semmi sem jobban, mint eddig. mitől reagálok így az életre? mikor tűnt el a maradék erőm? a tartás? nem tudom.

kit zavar ez? rajtam kívül zavar-e valakit? téged zavar? engem picit. talán.

feleslegesen terhelem a lelkem. elfáradt volna?

belefáradt az életbe? a napokba? a szorításba? talán.

úgy érzem túl kevés az idő, hogy összeszedjem magam. 

az életemben kevesebb a boldog pillanat és több a semlegesen lehúzó. 

a pozitív kategóriát szemlélve: az igazán boldog pillanat az, amikor Balázzsal vagyok. a ritka boldog pillanatok, amikor a barátaimmal vagyok, és egyszerűen jól érzem magam velük.

ami boldog pillanat még: anyukámmal lenni. meg a család.

a negatív kategória általában: antiszociálisság, egykedvűség, kétségbeesettség, félelem... stb. ezek olyankor törnek rám, amikor a hétköznapjaimat élem, és nincs mellettem az, akit szeretek és melegséggel áraszt el. elég 1 órahossza és rámtör. ezen kellene változtatni.

"úgy érzem kevés az idő hogy összeszedjem magam."

igen. mindig kevés is lesz. ennyivel kell gazdálkodnom, legalábbis egy ideig. addig pedig csak picit kellene máshogy néznem a világra, az emberekre, ismerősökre. végülis félig a napon állok, félig az árnyékban. csak egy lépés és feltöltődhet szívem kollektorja.

könnyű beszélni. de a legkönnyebb semmit se tenni.

nem zavarnak a könnycseppek. csak picit. talán. a baj inkább az, hogy fájnak. 

minden cseppje belekarcol a lelkembe egy kis barázdát. a barázda begyógyul, amikor a boldog pillanataimat élem. és újra vésődik, ahogy magamhoz térek az szürke napjaimban. az élet úgy szorít, mint egy klipsz..összenyom és körülzár. nem enged, nem mozdul.

igen. jóformán akkor élek, amikor Vele vagyok. és minden egyedül töltött perc belém vésődik.

"úgy érzem kevés az idő hogy összeszedjem magam." 

igen. több vésődik, mint amennyi begyógyul.

még jó hogy vannak bizonyos lélek-érzéstelenítőim. csak előkapom a lidocain ampullát, feltöröm, felszívom és szúrom is. oda ahol gondolom hogy van a lelkem.

segít, hogy ne fájjon. annyira. és segítesz Te is. és segítenek a betűk..a szavak.

nem tudta bennem semmi, hogy ilyen leszek egyszer, hogy ilyen vagyok.

de ezek csak az új viselkedésbe oltott, elfojtatlan és szabályozhatatlan ősi ösztöneim.

ugyanúgy fekszem, ahogy mindig, ahogy szoktam.

hátam az utca kövén.

arcom a lelked egén.

és tulajdonképpen boldog vagyok. 

( veled.)