kötelék.

- - -

adtam a lelkemnek egy nevet: Felfelé Spirálozó Harmónia. igen. ez illik most rám a legjobban. = ) ^^

 - - -

hogy vagyok ma? jobban, mint tegnap, de rosszabbul, mint holnap.

valami történt velem, ami még nem tudatosult bennem teljesen.

mintha valami megváltozott volna. valami más lett. jobb. határozottan.

- - -

a mai nap keserves volt. legalábbis az első fele. nem beszéltem senkivel, elegem van a kétszínű, szarkavaró emberekből. milyen szomorú.. milyen ijesztő. milyen lehet annyira telve lenni gyűlölettel, hogy ennyire lealacsonyodjon az ember? észre sem veszik magukat. csak a gyűlölet és az irigység. ott ül mindnek a szemében. még a napsütésnek sem tudnak örülni. semminek. hogy kerülhet bárki ilyen állapotba?

osztják azt észt, de fogalmuk sincs arról, hogy annyira szaruk rájuk, hogy az hihetelen. nem hallom a hangjukat, csak a fényeket látom. a napsütést, a fa leveleinek táncát, ahogy fújja a szél ide-oda.. a játékos árnyékokat a falon.. aztán kizökkenek a sajátos csodáimból vissza a való világba: "hogy mondtad? ne haragudj nem figyeltem. jah bocs.. talán, mert leszarom?" elindultam a padok felé és közben mosolyogva hallgattam a hátam mögött álló emberek elképedését. engem ne akarjanak megváltani. főleg ne férgek...

- - -

a déli szünetemben kiültem a friss levegőre és olvastam. annyira ez az én világom. ez a könyv. minden rossz kedvem elszáll amikor olvasom. belemerülök ebbe a különleges világba és rájövök, hogy mennyi párhuzam húzható benne egyidőben az én életemmel. hmm. annyira fura. ebben a közegben én lettem a kívülálló, amit egyáltalán nem bánok. sőt. örülök, hogy nem ismernek. nem érdemesek rá. én vagyok az, aki egyedül áll a dohányzóban, mert nem kíváncsi senkinek a társaságára, csak a napsugarakat akarja nézni és azokat az idegen vidám arcokat, akik pólóban és rövidnadrágban futkároznak a pályán. ők is örülnek a napnak. én vagyok az, aki ha van egy kis szabadideje órák között, kiül a padra és könyvet olvas, nem pedig a divatnak pózol a felszínes barátaival a felszínes életében. én vagyok az, aki nem adja ki magát. annyira gusztustalan, amikor az emberek kiadják magukat mindenkinek. azt hiszem, többek között azért is vagyunk egyéniségek, mert nem ismer minket minden jöttment idegen tetőtöl talpig. kit érdekel, hogy a rokonod élettársával kavarsz? kit érdekel, hogy megcsalt a nyomorék pasid? kit érdekel, hogy öngyilkos akartál lenni? kit érdekel, hogy egy 50 éves pasassal vagy együtt? kit érdekel, hogy agyműtéted volt? kit érdekel, hogy szar az életed? engem az sem érdekel, hogy a világon vagytok.

ahogy belépek ebbe a környezetbe teljesen antisocial leszek. egyáltalán nem tudják milyen vagyok valójában. azt hiszik, hogy ki vagyok égve. hát csak higyjék. még örülök is neki, hogy nem lettem egy a sok közül. elég ha én tudom ki vagyok.

- - -

a plusz szakmai angol meg kifejezetten jó volt, és még hamar is végeztünk. hmm.. rögtön az volt az első gondolatom, hogy végre mehetek haza és aztán jön Balázs... és újra vele lehetek. 

a hazautat is végig olvastam. néha fel kellett néznem a könyvből, mert egy egy döccenőnél enyhén felfordult a gyomrom... aztán csörgött a telefonom, hirtelen nem ismertem fel a számot. ebbe a telefonba nincs beleírva, és a fény is úgy esett, hogy alig láttam. felveszem. "szija szisza." hmm. az arcomon hatalmas mosoly.. az érzelmek úgy áramlottak végig a testemben, mint valami gyilkos kór. eléggé gyilkos. ha meghallom a hangját megszűnök létezni. beleolvadok a semmibe és lebegek...

megbeszéltük, hogy mikorra érek haza, mikor jöjjön.  ^^ <3

- - -

utaltam arra, hogy valami megváltozott bennem. vasárnap körül azt hiszem. rájöttem, hogy hogyan lehetnék a legboldogabb, és úgy boldog, hogy igazán.. szenvedések nélkül. nagyon szeretem Balázst. mindigis nagyon szerettem, az első pillanattól fogva. ez az érzés semmit nem változott bennem. talán azt lehetne mondani, hogy most még erősödött is. minden érzelmem iránta felerősödött. és elkezdtem sejteni, hogy mitől. mostanában nagyon sokat beszélgettünk a közös múltunkról.. amiket eddig megéltünk együtt és ami még várhat ránk ezután is. ezek az emlékek, az akkori érzelmeink, az érintések, az együtt eltöltött idő, a megpróbáltatások, a fényképek, a videók, a kirándulások, a nyaralás..minden annyira erőteljesen itt él bennem. konkrétan nem tudtam, hogy mi játszódott le bennem, hogy ezek az emlékek miért vannak ilyen hatással rám. az utóbbi időben volt pár vitánk, amit természetesen sikerült megbeszélni. de... néha elgondolkozok azon, hogy "mi lett volna ha.." ha mondjuk nem tudnánk megbeszélni a gondjainkat? véget érne ez a gyönyörű kapcsolat? valószínüleg. ezt sosem akarnánk. se én se ő. ahhoz túlságosan is szerelmesek vagyunk. szószerint belehalnánk a fájdalomba...

ma döbbentem rá a változásra. most minden más. tudom kezelni a problémákat, és rájöttem a módjára. megtaláltam a módszert, amivel "örökre együtt lehetünk". : ) hihi

vagyis nem én találtam meg, én csak tudatalatt alkalmaztam minden egyes lépését. ma pedig órán ez volt a téma. nagyon érdekes volt...

egyszer egy nagyon okos ember rájött, hogy egy párterápia mikre képes. persze, ezt a módszert a szinte véglegesen elfajult kapcsolatokban, házasságokban alkalmazzák, ahol már a végleg elszakadás a másiktól, válás is szóba kerül. a folyamatot 'mediálásnak' nevezik és az egykor szerelmes pár múltjára alapoznak. sokszor rengeteg időd fordítanak arra, hogy kivesézzék az eddig együtt töltött életüket. először meg kell keresni a konfliktusokat. mi az oka az egésznek. félretenni, és visszamenni az időben. vissza kell gondolni az első találkozásra. az akkori érzelmeikre. az első csókra. az első kirándulásra. minden érzelemre. mit váltottak ki egymásból ha meglátták a másikat? milyennek látták? mi tetszett meg a másikban? egyszóval ez sok időt kell, hogy elvegyen. a személy, aki segíteni próbál házifeladatot is ad a párnak. menjenek haza, vegyék elő az összes fényképet, videót, nézzék meg őket, emlékezzenek vissza mi hogy történt, játsszák le magukban egy filmként, és írjanak mindenről pár sort egy füzetbe. persze ezt külön külön kell, nem együtt. időt kell hagyni a gondolkodásra. 

ez a hosszú terápia bizonyítottan hatásos. a pár elér arra a szintre, hogy kultúráltan tud kommunikálni a másik féllel, és nem gyűlölettel néz rá. rájönnek, hogy szép volt, de vége és békében elválnak, vagy teljesen az ellenkezője. rájönnek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, és hogy mekkora idióták voltak, hogy rosszul bántak egymással. a konfliktusok elsimulnak, és a kapcsolatuk újult energiával folytatódik tovább. annyira érdekes az emberi lélek.

tehát ez a mediálás. és tudatalatt mi ezt alkalmazzuk mostanában Balázzsal, de még akkoris, ha épp semmilyen vita nincs. nekünk soha nem voltak elfajuló, eldurvuló, több napig tartó összeveszéseink. a legtöbb vita apróságokon 5 percig se tart. nem tudunk egymásra haragudni.

nagyon szerelmes vagyok és időnként ez az érzés mindig megújul. évek, hónapok után is tudok olyat találni benne, ami lenyűgöz, elvarázsol, imponál és szinte újra belezúgok. minden porcikám érte lángol.

- - -

hazajöttem, 16:00 és leültem olvasni tovább a könyvemet. 16:30 és már hallottam, hogy nyitja az ajtót. a szívem nagyot dobbant, de nem álltam fel. megvártam, amíg végigsétál a folyosón, kinyitja a szobám ajtaját és bejön azzal a csábos mosolyával az arcán. hmmm... azt csináltam, mint egy kisgyerek, aki nyalókát kapott. ujjongtam, ölelgettem, puszilgattam... mintha hónapok óta nem láttam volna...  hümm.

pihentünk, tévéztünk, aztán 8 fele palacsintát sütöttünk. annyira édes... nem hiszem el. iszonyatosan imádom. minden mozdulatát... ahogy sütögeti a palacsintát.. és közben puszikat nyom a homlokomra.. elvarázsol. én voltam a kenőlány : ) és túrós lett végül.

szeretlek én kisz palacintahuszárom. ^^

- - -

időutazás 2008. június 11.

éreztem, hogy elhagy az önuralmam. remegni kezdett az ajkam. minden erőmet megfeszítve tudtam csak a helyén tartani a kezem. meg akartam érinteni az arcát. én akartam megérinteni, és fájt, hogy más teszi. hogy én nem tehetem. nincs jogom. 

nem volt könnyű megállapítani, melyikünknek rosszabb abban a pillanatban.

lassan előrehajolt, és két keze közé vette az arcom. lehunytam a szemem.

percek teltek, amik óráknak tűntek. hallgatás.

a fogása erősebbé vált az államon. kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az arca csak centiméterekre van az enyémtől. kihagyott a szívem, görcsbe rándult a gyomrom - megpróbáltam levegőt venni, de a tüdőm nem engdelmeskedett.

felismertem a szemében a szándékát; pontosan tudtam mit fog tenni, hogy milyen lesz a szája és mégis... teljesen új volt számomra a dolog, olyan első alkalom, ami sokkal megdöbbentőbb volt, mint bármi más..amikor az ajka az enyémhez ért.

a gondolataim összefüggéstelenül száguldottak...

a szája puha volt és meleg. a csókja... életem legszebb csókja volt.

de a fájdalom a mellkasomban viszont nem volt meglepő. már tisztában voltam vele, hogy az összetört szív nem csak képes beszéd. tudtam, hogy ez nem lehet egy felhőtlenül boldog pillanat, hiszen mindketten bűnösök voltunk. bűnösök voltunk azért, ahogyan éreztünk egymás iránt. senki nem tudta irányítani. nem tudtam kitörölni magamból...iszonyatosan vágytam rá és közben minden erőmmel taszítottam. egyikünk se tudta mi lesz ebből. mi lehet ebből. csak az iszonyatos vágyat éreztük egymás iránt, és fájdalmas volt a tudat, hogy lehetetlen együtt lennünk. nem tudtuk mit kellene cselekedni, hogy mindenkinek jó legyen. óriási volt az összezavarodottság.

azokban a helyzetekben, ahol vagy harcolni kell, vagy menekülni, nekem nincs választásom; mindig menekülni fogok.

nehéz időszak volt. a legszörnyűbb és egyben legboldogabb szakasza az életemnek. nem kerestem. mégis megtaláltam. küzdöttem ellene. de aztán győzött a szív. szerelmek jönnek, szerelmek mennek - szívrablás, szívretalálás; miközben más szívek törnek össze. ez az élet rendje, ennek így kellett lennie mostmár azt hiszem. ez máshogy nem is alakulhatott volna. az eleje picit olyan, mint valami rosszul megírt forgatókönyv. de az eredmény egy életre szóló boldogság lehet.

örülök, hogy abbahagytam a menekülést. és megláttam a kiutat. hogy mertem változni.