féligfeltámadás.

azért úgy vettem észre, hogy eléggé rajta van a dolgokon a gyerek. még ha nekem nem is azt mutatja. 

végülis mindig is tele volt jelentkezőkkel, hátha most az egyiknek dagadhat a mája, hogy sikerül felszedni. : ) különösebben nem izgat. elgondolkodtam, hogy most van e bennem rossz érzés, de nincs. 

én is élem a kis életem, minden egyes nap fel kell szedni a fonalat és folytatni és túlélni a munkanapok borzasztóbb részét, de eddig sikerült. ha nem lenne ez az 1-2 ember, aki folyamatosan arra hajt, hogy megkeserítse az életem, akkor azt hiszem nagyon boldog ember lehetnék. 

néha azért jókat nevetek magamon, hogy úgy viselkedek, mint egy tinédzser kislány, aki minden jött mentbe beleszeret, legalább pár órára. nem szeretem ezeket a fellángolásokat, mert sosincs jó vége. 

általában egy általam létrehozott képet szoktam szeretni, ami előbb utóbb kiderül és elengedem a francba. a másik eset, amikor alapból esélytelen a dolog. szintén elengedem a francba.

ez most más lenne? nem kell aggódni, majd kiderül ez is, csak derülne már ki, mert kicsit vicces.

egyébként jól vagyok, de rájöttem, hogy nem szeretek egyedül lenni, kell valaki akivel osztozhatok mindenben. persze nem mindegy, hogy kivel.. 

valamelyik nap valami nyálas zene kiváltotta belőlem, hogy hiányzik a szerelem. az az érzés, ami csak akkor van. emlékeimből előhúztam pár dolgot és csak vigyorogtam egyfolytában. a boldogsághormonok. kellenek. :D túlcsordul bennem a szeretet. és annak hiánya...