hazaértem.
a koncert nagyon nagyon jó volt, még így is, hogy beteg szegény... jól áll neki a rekedtség, és ez a kis unplugged teljesen elvarázsolt. és tiszta Kurt volt. (ezt most tényleg jó értelemben mondom, nem baszogatásbl...) : ) majd azt vesszük észre, hogy azt csinálja, mint Pheobe a friendsből... üldözi a náthát. : )
a délutáni postomban a közeljövő tökéletes felvázolását lehet olvasni, megéreztem, hogy így lesz. de nem baj. tudhatnám nagyon jól, hogy koncerteken nincs ideje rám. nem bűn, el is fogadom én ezt.. csak ugye ma nem volt százas napom. volt bennem egy kis halvány remény, hogy megpróbál tenni ellene. lehet, hogy észre sem vette. bár koncert után, mikor minden rajongó elment és odaült végre mellém, megkérdezte, hogy miért van rossz kedvem. erre én: *hümm.mindegy.*
nem lehet 5 perc alatt ilyenekről beszélgetni. futnom kellett a buszhoz, hogy elérjem.
ha minden úgy megy, ahogy kellene mennie..holnapra már sehol nem lesz a spleen. utána meg már felesleges róla beszélni.
egy dolog hiányzott csak ma este. amiben tényleg reménykedtem. az a bizonyos szoros-odaadó-hosszantartó ölelés. megöleltem, megsimogatta a hátamat és pár másodperc múlva már csak lógtam rajta, mert ő elindult a dolgára. említettem neki, de sajnos túl beteg volt hozzá. mindegy. picit fájt csak.
nem panaszkodok, mert későn, mikor már vagy 15 percem volt a buszig, megpuszilgatott, meg kérdezgetett. mára beérem ennyivel.
egyébként, ha minden igaz, holnap délután megyek kondiba Tótival, Rebbel meg Danival. : ) kíváncsi vagyok. anyunak nem tudtam mondani, mert már aludt.
visszatérve a szeretethiányra. lehet, hogy tényleg csak azért van, mert hétvégén a felhők közt vagyok általában, meg persze péntek délutántól vasárnap estig Balázzsal vagyok, együtt alszunk együtt kelünk, mindent együtt csinálunk, aztán hétköznap nem mindig jön össze egy kielégítő idejű találkozás. persze Balázs mindent megtesz annak érdekében, hogy együtt lehessünk. figyelembeveszi, hogy sokáig vagyok suliba, így mindig ő jön le hozzám. ki se kell mozdulnom a házból. néha, amikor belegondolok annyira elszégyellem magam, hogy sokszor nem veszem figyelembe ezeket a gesztusokat. : ( nekem se lenne kedvem buszozgatni minden este. annyira sajnálom, hogy néha ennyire vak vagyok. és sokszor ott megáll a tudomány, hogy nem tudunk találkozni.. és fel vagyok magamban háborodva, hogy mégis miért?! :S istenem.. ez nagyon gáz. közben szegény is oktat, meg ugye próbálnia is kell. arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben egy-egy kisebb vita alkalával teljesen elborul a fejem és minden hülyeséget összehordok. mert csak úgy jár a szám. és abban a pillanatban bele sem gondolok, hogy mennyire megbántom és mennyire fájhat neki... közben pedig a felét sem gondolom komolyan. pl múltkor azt mondtam neki, hogy soha nem sírtam még ennyit, mint mióta vele vagyok. jesszusom... közben pont az ellenkezője. soha életemben nem voltam még ilyen boldog. annyira szeretek vele lenni, hogy már szinte fáj. fiút nem lehet ennyire szeretni... legszívesebben vele töltenék minden percet egészen a halálomig. sajnálom, hogy ilyen hülye is tudok lenni. önző? azt hiszem.
hétfőn volt egy pár órás vegetálásunk, aztán egy beszélgetés. megígértem, hogy változtatok a viselkedésemen, meg picit ő is. most, hogy végre beláttam a hibáimat jobb. jobb leszek én is. Vele. rájöttem, hogy tudatalatt rengeteg fájdalmat tudok okozni. és még mindig velem van és még mindig szeret, imád. ha nem így lenne rég dobott volna. van ezer kiscsaj, aki csak arra vár, hogy szabad legyen. és neki egy se kell. hétfőn nagyon mélyen belémvágott a felismerés. nem tud elengedni. ahogy én sem tudnám őt... annyira erősen szorít magához, még akkoris amikor nincs velem. mostmár érzem. tejóég... ebben a pillanatban világosultam meg... ez az esti dolog is csak hülyeség volt. tényleg nem ért rá... nem csak én létezek a világon. most, hogy mindezt kiírtam magamból át is lendítettem magam a mélypontomon. : ) már alig várom, hogy ismét odabújjak hozzá, és hallgassam a szuszogását, a kedves hangját, ahogy hozzám beszél... annyira szerelemesen beszél... minden szava ordít, hogy: szeretlekszeretlekszeretlek. ez őrület.
azt szeretem a legjobban, amikor elalszik.és én meg csak nézem. és látom a szívverését. mozog a mellkasa, a nyaka.. az ér lüktet... hallom a szívverését ha hozzányomom a fülem. és érzem is. annál szebb pillanat talán nincs is. és akkor megfogom a kezét, és mosolygok még egy órát rajta... vajon mit álmodhat? állandóan megszorítja a kezem.
szeretem, hogy annyira félt. képes az éjszaka közepén felkelteni, hogy mi a bajom. vicces volt. valami hülyeséget álmodtam és közben nevettem. fel se keltem rá.. de ő meg azt hitte, hogy rosszat álmodtam és sírok... rögtön felkeltett és megölelt, kérdezte mi a baj? imádom. fel kel éjszaka, hogy betakarjon, ha nincs rajtam a takaró... és rögtön hozza a teát, ha szomjas vagyok. annyira apró dolgok ezek, mégis ettől vagyok még mindig halálosan és még annál is jobban szerelmes bele.
szégyellem magam. nem tudom, hogy ő tudna-e rólam így ömlengeni... azt hiszem nem. és fáj... annyira fáj, hogy tényleg nem vettem észre magamat. mindent megtesz értem. órákon keresztül cirógat, ha kell addig, amíg el nem alszok... vagy esetleg így ébreszt. nincs jobb egy cirógatós ébredésnél. ha filmet nézünk, ha tévét nézünk... egyfolytában. soha senki nem cirógatott még ennyit, mint ő. teljesen elkényesztetett.
mostmár szeretnék úgy viselkedni, hogy meg is érdemeljem ezeket. még jó, hogy időben észhez tértem. nem akarom elveszíteni soha : )
mit szeret bennem ennyire? mi láncolta vajon a szívemet az övéhez? nem tudom. őt kellene megkérdezni. mostmár leszek a régi vagy egy teljesen új detti. a detti, aki mindent megtenne a szerelméért.
csillagok, ti meg csak hulljatok.
(\_/)
(._.)
__(")(")__
nyuff.
<3
