Szombat éjszaka dolgoztam és három betegem volt, ebből kettő osztozott egy kórtermen. Az intenzív osztályokon általában - legalábbis nálunk a központi intenzíven - ritkán vannak olyan betegek, akik teljesen éber és tiszta tudattal rendelkeznek, és még arra is van erejük, hogy beszélgessenek (vagy ha mégis, akkor épp nem szobatársak).
Kedves testvéreim az Úrban, arra szeretnék én ezzel célozni, hogy szokatlan volt az egész estés jókedvű párbeszédük az én lélegeztetőgép zajhoz és perfúzor sípoláshoz szokott fülemnek. Ők bizony egész álló nap csiviteltek, ezt alátámasztotta a nappalos műszak is. Este 6 órától legalább éjfélig én is hallgattam a különböző sztorikat (meg is említenék párat, ha jobb kedvemben lennék), de aztán elcsendesültek és átaludták az éjszakát.
Hajnal 5 óra körül - a műszakom végéhez közeledve - halkan bementem hozzájuk, hogy ellássam reggeli teendőimet. Csak a szokásos rutin, ellenőriztem őket és szorgosan dokumentáltam.
- Jó reggelt nővérke! Hogy telt a műszak? - szólalt meg az egyik.
- Jó reggelt Imre bácsi, köszönöm szépen, csak eljött a reggel. - válaszoltam kedvesen.
- Köszönjük szépen, hogy vigyázott ránk az éjszaka. - felelte a másik.
- Óh igazán nem kell köszönni János bácsi, ez csak természetes. - fordultam oda hozzá mosolyogva.
Ehhez sem vagyok hozzászokva. A kedvességhez. Mivel kevés beszélgetős betegünk van, még kevesebb köztük az, aki hálás azért, amit teszünk értük. Tudom ezen lehetne órákig vitatkozni... Azért nem kedvesek a betegek, mert szemetek az ápolók, ki vagyunk égve és mi sem tudunk kedvesek lenni. Tudom, hogy ez általában így van, viszont én mindig kedves vagyok. Soha nem beszélek csúnyán senkivel és minden tőlem telhetőt megteszek a legjobb tudásom szerint. Szokták is mondani a kollégák, hogy én vagyok az osztályon a legkedvesebb nővér, ami mindig nagyon jól esik. Emiatt viszont nekem nagyon rossz, amikor a betegek semmibe se néznek és csúnyán beszélnek. Gyakran elszomorodom. Próbálom persze azzal nyugtatni magam, hogy beteg és kiszolgáltatott emberek, akik sokat szenvedtek már, nagyon fáj nekik, rengeteg rossz tapasztalatuk van már az egészségüggyel kapcsolatban és türelmetlenek. Megértem, és azonnal túl is lendülök a sérelmeimen. Hogyne érteném meg, hiszen pontosan tudom miről van szó. Voltam én is rengeteget a másik oldalon. Magam miatt is, Anyu miatt is. Ismét elszomorodom, ahogy belegondolok. Bár jobb lenne a rendszer.
Közben visszatértem a kórterembe.
- Jaj nővérke, nagyon jó volt az a kis fájdalomcsillapító, amit hozott nekünk este, úgy aludtunk egész éjszaka, mint a bunda. Pont most beszéltük meg, hogy milyen kellemes este volt. - mondja János bácsi.
- Látják kedveskéim, mondtam én, hogy hamar eltelik az éjszaka, aztán vizit után már mehetnek is vissza az osztályra, ahol a műtét előtt tetszettek lenni. - rájuk kacsintottam és folytattam a dokumentációt. Volt ott közben szó mindenről. A háborúról, a kemény munkáról a szénbányában, politika, futball minden mennyiségben, majd János bácsi magyarázta izgatottan a snooker rejtelmeit, mert Imi bának fogalma sem volt róla, hogy az mi fán terem. Egyszer csak csend lett. Pár perc hallgatás után, amikor odaértem János bá mellé, hogy az ő papírjait is megírjam, felém fordult és megszólalt:
- Milyen nap is van ma? - kérdi halkan.
- Vasárnap, március elseje. - feleltem
Visszafordult a hátára, majd mélyet sóhajtott.
- Napra pontosan 66 éve temettük el édesanyámat. - folytatta még halkabban, miközben bennem meghűlt a vér. Feszített idegekkel vártam mi fog következni. - 11-es volt.
- 1911-ben született? - kérdeztem suttogva, jött is a válasz: - Igen. 43 évesen ment el.
Szorító mellkassal bámultam magam elé, és egy gyors fejszámolással tisztáztam magamban a dolgokat. János bácsi 38-as, azaz 16 éves volt, amikor elveszítette az anyukáját 1954-ben. Abban az évben, amikor az én Anyukám megszületett. El kezdett szúrni a szemem és továbbszorult a mellkasom. Itt van ez az öregúr 82 évesen és 66 év távlatában is ez az első gondolata aznap reggel. Letettem a tollat, nem bírtam megszólalni. Ott álltam és repkedtek az emlékek a szemem előtt. Annyi minden végigfutott az agyamon. Szerettem volna elmondani János bának, hogy nekem most halt meg az én drága egyetlen Anyukám 2 hónapja, 65 évesen. Még egy picit haragudtam is rá, hogy ha ő még él 82 évesen, akkor az én Anyukám miért nem élhet? Ezt hamar elhesegettem. Egy hang sem jött ki a torkomon. Meg akartam kérdezni, hogy mit érez? Milyen érzések vannak benne 66 évvel az anyukája halála után? Továbbra sem szólaltam meg. Vajon hosszú évek múlva én is így fogok feküdni valahol egy kórházi ágyban öregen, betegen és ugyanazzal a rettenetes szomorúsággal keveredő fájdalommal fogom megjegyezni egy idegen embernek, hogy ma van Édesanyám halálának vagy temetésének sokadik évfordulója? Egész életemben együtt fogok élni ezzel a leírhatatlan fájdalommal... hogy lehet így leélni egy egész életet? Én ezt nem bírom ki. Mások hogy csinálják? János bácsi hogy csinálta? Meg akartam kérdezni, de nem tettem. Lehet bolondnak tartott volna.
Felvettem a tollat, homályosan láttam a papírt, de befejeztem írni az utolsó mondatot. A bácsik ekkor már rég másról csacsogtak. Odasétáltam az ablakba, lekönyököltem a párkányra és onnan néztem az erdőt, a felkelő márciusi nap első sugarait. Anyura gondolok szüntelen, nem győzöm törölni a lecsorduló könnycseppeket. Hiányzik. Nagyon.
.
.
.
.