örök tél van a szívemben

Amikor 2016 november végén kiköltöztem külföldre... hát az nagyon rossz volt. Nem a kalandvágy hajtott, és nem is az önállóság kutatása, teljesmértékben csak az, hogy megpróbáljak könnyíteni a rajtunk uralkodó pénzügyi nyomáson. Rajtunk, azaz Anyukán és magamon. Csak ketten voltunk. Ketten kellett megküzdenünk az akadályokkal napról napra, hónapról hónapra és hosszú évről évre. Amikor kisgyerek voltam jól emlékszem, hogy rengeteg dologra vágytam. Nyilván mindig a legdrágábbakra, de sosem tehette meg drága édesanyám, hogy ezeket megvegye nekem. Ettől függetlenül nem szeretnék panaszkodni, nem szenvedtem hiányát semminek, megvolt mindenem.

Fiatal tinédzser koromban már éreztem ennek a súlyát, és felnéztem Édesanyámra, hogy mennyi mindent megadott a szinte semmi pénzéből. Kifúlásig dolgozott, hogy mindent meg tudjon nekem teremteni. 13-14 éves lehettem, amikor először hitelt vett fel, hogy vehessen nekem egy asztali számítógépet. Minden ismerősömnek volt már, nyilván én is rettenetesen vágytam rá. Nem tudtam én akkor, hogy milyen áron kapom meg. 

Azóta eltelt jó pár év és az akkori hitel kinőtte magát, megtízszereződött. Sőt mellé gyarapodtak mások is, pl a saját személyi kölcsönöm. Nem bántam meg az adósságot, Anyukám is tudta, hogy ha nem lett volna a hitel, szinte semmit sem tudtunk volna megvenni, amire vágyott a szívünk. Száz szónak is egy a vége, mindkettőnket bántott azért ez az anyagi teher, ezért döntöttem úgy, hogy elhagyom az országot és szerencsét próbálok.

Nehezen ment. Rettegtem a gondolattól is, hogy az én drága Anyukámtól külön legyek. Nem is magamat sajnáltam, hanem őt. Nem akartam, hogy egyedül legyen. Ki lesz mellette, ha bármi gondja lesz? Mi lesz, ha pont akkor betegszik meg, amikor én külföldön vagyok?

2016 december vége egy kegyetlen élmény volt számomra. Épphogy egy hónapja mentem ki, egyedül voltam, magányosan és az volt életem legelső Karácsonya, amit az Anyukám és a család nélkül töltöttem. Azt éreztem, hogy ez a lehető legrosszabb Karácsony, ennél rosszabb nem is lehetne. 

Akkor még nem is sejtettem, hogy 3 év múlva, 2019-ben lesz az eddig megélt és a hátralévő életem legszörnyűbb Karácsonya is. Egy Karácsony, ami csak kínt és szenvedést hozott. Néhéz időket éltünk, de nem is gondoltam, hogy már december 23-án este beköszöntött a soha véget nem érő hideg és elborított a legmélyebb sötétség.

mint a nehéz tengerek

Van ez a gyomor tájékáról jövő nagyon mély és sötét marcangoló fájdalom, és az a bizonyos szívbe markoló jeges érzés, amikor rájössz, hogy nincs többé… Nincs kihez hazasietni. Nincs kit felhívni. Nem hallod a hangját már soha többet. Nem szagolsz bele mélyen a hajába, miközben erősen magadhoz szorítod. 

Hmm… szinte már nem is emlékszem az illatára. Ilyenkor nagyon kétségbeesek, hiszen még olyan kevés idő telt el. Mit fogok még ezután elfelejteni? Úgy érzem, hogy az emlékeim épp szétgurulni vágyó üveggolyók. Ezer irányba, hozzáférhetetlen helyekre.

Villognak a képek a félig lehunyt szemem előtt. Mosolyog és gondtalan az arca, aztán hirtelen sötét lesz minden és mérhetetlen a fájdalom. Lélegeztetőgép zaj, monitorcsilingelés és a kábelrengeteg. Minden, ami a munkahelyem jellegzetessége, ami eddig teljesen természetes volt, most a keserves gyötrelem jelképévé vált. 

Egy pillanatra megint boldog minden, nyaljuk a fagylaltot, egymásba karolva sétálunk, és nagyon szeretjük egymást… Ülök a halálos ágya mellett, zokogva s tehetetlenül szorítom a kezét. Nem szorít már vissza. Még ver a szíve, de mélyen alszik. Felkészül az útra, amire nélkülem, nélkülünk kell elindulnia. Próbálom elengedni, de nem megy ez olyan könnyen. Gondolkodom, hogy mi mindent meg kellett volna tennem neki, milliónyi gondolat és szó, amit el kellett volna mondanom, amíg még volt rá lehetőségem. Könnycseppek peregnek le az arcomon, amikor belátom, hogy elkéstem. Mindig mindenhonnan elkések.

Már nincs kihez hazasiessek, nincs kit felhívnom. Nem beszél már hozzám soha többet, mert három végtelennek tűnő napja itt hagyott. Ez a pusztító rettenet, szavakkal leírhatatlan kín sem csillapodik egyhamar. Bár felébredhetnék és megszűnne ez a szenvedtető lidércnyomás.

Nem ébredek fel… csak vergődök, mint a nehéz tengerek.