2010. március 12., péntek

[téveshívás.]

eljött az a nap az életemben, amire nagyon nagyon régóta készültem. nagyon sokat töprengtem, hogy hogyan kellene csinálni, hogyan kellene eltölteni... újra és újra elterveztem. a lényeg egy: óriási volt bennem a kíváncsiság, a várakozás, sóvárgás, szeretet és félelem......

minden jól alakult, azt hiszem úgy ment, ahogy terveztem. örültem neki. melegség árasztott el teljesen és a megismerés édes íze...gyermeteg csintalanság, szeretet és boldogság.
aztán valami megborult.
szép lassan minden összeomlott.
nem.
én nem így.
én nem így szerettem volna.
mármint de. csak utána. 
utána nem így.
fáj.
sajnos ez nekem fontos volt. 
sajnálom.
és sajnálom, hogy nem sejtetted, hogy fontos.

nincs harag, nincs bánat ne aggódj.
csak keserű szájíz és egy csepp megbánás.
"rosszkor voltál rossz időben" mondja a bölcs.
miért kellett nekem ez?
most nem maradt más bennem csak az egyoldalú félelem,
és egy kicsiny szomorúság, hogy  a régóta várt pillanatot
ma este egyedül ünneplem...

nincs gond ne félj.
nincs harag,
ez csak egy kis...
"kirobbanás" volt.
annyira de annyira sajnálom ezt a napot.
és ne haragudj, hogy erre így reagáltam.

...ahogy eljön az alkony szívek törnek össze.
múlhatnak az évek,
halált álmodni mindig ugyanolyan.
a részvéttől sugárzó tárgyak felderengenek a sötétben, csak a tévé fénye táncol a falakon, semmire nem gondolni már, így lesz a legjobb. így lesz, lennie így kell, hát legyen.

de még mindig.
most is.
egyfolytában
félszavak rohanják meg az agyat, fél-érzések, fél-jelen. toll, papír kerül, játékos indulat, szavakkal való zsonglőrködés, vér helyett szótagok, küzdelem a javából. papírgyűrés és landol a kukában. ezt eljátsza velem még párszor. fehéret szántja a kék, sor hátán sor, feszeng az égbolt, a csend nőni kezd. ismét a kukában landol. később csillapul a pulzus, kapkodás, zavar, majd ruhák, göncök, bigyók, indulni kell, hol az a rohadt kulcs. aztán ágyra ülés, újratervezés, levetkőzés és elhallgatás.
hol van az én? az ágy mellé tett papírra írott szanaszét sorokban? a párrálló nyugalomban, az érintésre táncolni kezdő húrban, az ölelésben? Be van-e zárva a  ...mibe is? Lélekbe-testbe, létezésbe, időbe? agyam: hát ki a birtokos? a lélek? nem, hiszen soha nem mondom: a lélek vagyok én. vagyok-e? van-e én?

a szavak ezer darabra robbannak szét, ahogy a falhoz hajigálom őket.
nincs már más
csak szilánkok.
és én az egész közepén.


BANÁLIS, hogy mennyire fáj. nem akartam, hogy lásd, hogy érezd, de így van. most lehet hülyének nézel és azt gondolod, hogy egy kis semmiség tönkrevág, de nem. nekem ez a kicsiny pillanat, az új forma, egy más varázs. nekem ez a dolog többet jelent bárminél, többet mint gondolnád.
ez magában foglal mindent, amiért érdemes élni:
szerelem, barátság, bátorság, félelem, megújulás, elkötelezettség és a leghatalmasabb bizalom ami létezhet az egész univerzumban. a testem már nem csak az én kezemben van. már nincs körülöttem semmilyen védelmező burok, ahova eddig elbújhattam.
innen már nincs visszaút, mert lesz ami lesz.

én meg csak vagyok. voltam és leszek.
a zsebbe gyűrt lejárt mozijegyet kisimítja majd az emlékezet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése