learn sometimes.

hajnal van. megint. már a buszon ülök, összehúzom magam, mert fázom.. ilyenkor mindig ráz a hideg... a hajnali órák hűvös nyirkos cirógatása és a mérhetetlen fáradtság... ólomként nehezedik rám minden apróság. a busz halad előre, és én bámulok az ablakon ki... -EZ- a zene szól a fejben. betonfal, szögesdrót, rozsdás vasak... kikopott fű, üres buszmegállók... szétdobált csikkek, egyik másik csíkot húz maga után, mert itt a busz, fel kell szállni, azt meg el kell dobni... persze. a busszal párhuzamosan egy régi, használaton kívüli vasúti sín. fűvel benőve, rozsda által elfogyasztva, de még mindig ott húzódik, és követ végig utamon. anarchia jelek a vágányváltón, kanyarok az útban, egyre több a beton... üres tekintetek velem szemben, mindjárt megérkezünk.
piros lámpák, zöld lámpák, döccenők és nagy fékezések. megérkeztünk. a buszról leszállva megcsap a hideg szél, és nem ébreszt fel. egyik láb a másik után, lépcsőn le, lépcsőn fel... a napi rutin. a sorban állás, újabb buszra várás... minden egyes nap. ahogy szaporodik a betontömeg körülöttem, azzal egyenes arányban a fájdalommal telt emberek is egyre többen vannak. mindenki fáj.
csak múlna már el.