Vajon miért van az, hogy veszni hagy az ember dolgokat, csak mert nem tud beszélni róluk, csak mert nem tud helyesen beszélni róluk, csak mert bizonyos érzések, gondolatok, események egyszerűen nem kimondhatóak? Annyi minden kaparja a torkom, de mire szóra nyitnám a számat, már elmúlik a pillanat, elillannak a képek. Olyan, mint állandóan befüvezve megpróbálni beszélni arról a bizonyos másik dimenzióról. Megfoghatatlan, illékony, nincsen is.
Csak a torkom kaparják szüntelen a ki nem mondott szavak. És lehet, hogy egész más életem lenne nélkülük.
("Egész elhibázott életemben")
Ez a verssor meg. Na igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése