délután 5 óta nyitva van a jegyzettömb, csak rám várva, hogy megírjam mai posztomat. bennem van az írhatnék, de eddig semmi értelmeset sem tudott szülni az agyam....
---
holnap vizsga...
Az a legfőbb bajom velünk, hülyékkel, hogy nem tanulunk a leckékből. Persze azt hisszük hogy igen, sőt egyenesen biztosak vagyunk benne, de aztán újra és újra belelépünk ugyanabba a folyóba, újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, ami után természetesen emelt fővel fogadkozunk, hogy na ezt soha többet, de aztán megint elkendőzi valami köd a szemünket, és megint a falnak sétálunk, bumm. Utána csak ülünk a törmelék közt, és feltesszük a kérdést, hol rontottuk el. Mintha nem tudnánk, na mégis hol bazmeg, szerinted?
Érdekelne, hogy ez vajon a Sors, vagy csak szimplán ki-kihagy a koncentrációnk? Mert előbbi esetben én sem tudok a síneken kívül mást javasolni, utóbbi viszont orvosolható bizonyos meditációs technikákkal elvileg... /deadAlone!
---
Testen kívüli élményeim vannak már basszameg, időnként valahogy hátra és felfelé mozdulok, ki a porhüvelyből, és valahogy onnan a tarkóm környékéről is látok előre, meg a valós szemeimmel is, miközben valami kesernyés ízt érzek. Valami furcsa szédülés ez, és egyáltalán nincs ínyemre, valószínűleg pihennem kéne egy kicsit. A héten eddig az alvás is alig ment, mindig bezavart valami nehéz álom, az újra vizsgázástól, az utált emberek nyomásán át a harmadik világháborúig egy csomó faszság tört rám, fetrengéssé redukálva a jól megérdemelt éjjeli csendespihenőimet. És hiába jön a hosszú hétvége, eléggé mozgalmas lesz, szimpla buli kérvény, dupla születésnap, évforduló ünneplés, (kéne már alkohol)... és mivel kisklinikumból még aztán fogunk bizonyítani, tanulni sem ártana.
Nem kizárt, hogy a közelgő, nemrég említett miniszabadságot az ágyamban fogom tölteni, begyógyszerezve.
----
----
és amit sajnos nem hagyhatok figyelmen kívül... a lelkem. mindig van valami ami fáj.. és csak gyűjtöm és gyűjtöm őket. és már tele van az elmém szobákkal, amikbe nem nyitok be, mert vagy nem tudom, mi fogadna az ajtó túloldalán - vagy nagyon is tudom, és épp ez az ami miatt érzem, ahogy a kilincs beleégeti magát a tenyerembe, ha esetleg mégis be akarok nyitni. Sok-sok szoba, rengeteg, és nincs még vége a sornak, ha nem is minden nap, de azért időről időre bevágok egy-egy ajtót magam mögött, úgy hogy soha nem akarok visszanézni.
Ha ez így megy tovább, egy szép, napsütéses vasárnap reggelen azon kapom majd magam, hogy elfogyott idebenn a hely, nincs tovább, kizártam magam a fejemből. És akkor dörömbölhetek majd, nem lesz aki beengedjen.
.
mindenféle útmutatásért köszönet Neked Mük.g.r
(azt hiszem újra kéne indítani valahogy a szívverésem, hahó, valaki?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése