invisible.

nem is tudom kifejezni megint mekkora düh lángolt fel bennem.... olyan hihetetlenül furcsa, hogy rég lezárt dolgok ha ismét napi témává válnak, mennyire fel tudnak kavarni. tudom, hogy nem tudok változtatni semmin, de a tehetelenség szétfeszít. erre halmozódik minden más. anyu miatti aggódásom se lankad, állandóan szegény lába jár az eszemben. a jogosítvány, szétizgulom magam, hogy sikerüljön hétfőn a vizsga.
Balázs, hogy mindig félreértések szülik a problémákat, meg véletlen balesetek. a kurva motorja, ha kéne nincs ha nem kéne van, ha lehetne egy nyugodt esténk, úgysem lesz, mert más belekavarja a szarba. ha mehetnénk együtt koncertezni, amit élveznénk is, akkor szintén lesz valami, ami miatt Dettike kimarad a jóból.
vissza akarok takarodni tokajba, és kiinni az összes borospincét. újraélni a fesztivált, izzadni, táncolni, ugrálni... érezni a semmit, a felszabadultságot, látni a barátokat... nevetni... nagyon nevetni. élni.
el akarok takarodni az országból messzire, és elfelejteni, hogy élnek itt emberek, hogy létezik egyáltalán a magyar föld, hogy léteznek magyar cigányok, söpredékek, hogy élnek ellenségek, és utolsó férgek.
elmennék és vissza se jönnék, maximum halálom előtt, hogy még utoljára lássam mivé vált a magyarság.
nincs szüségem ezekre az emlékekre, az állítólagos barátokra, erre a légkörre, semmire sincs szükségem.
nekem elég lenne az ott. az amerikai álom. nem kellek én ide. senkinek
nem kell nekem se senki, élni szeretnék, boldogan, mindenki elbaszott élete terhe nélkül.


szétszakadnék. de nem merek.





mernék én. de szétszakadok...