2011. július 21., csütörtök

orange crush.

maximum remedium irae mora est.


olyan rossz látni, hogy elhanyagolom a blogot. nincs idő...  írni lenne mit. emlékszem én mindenre, de mégis vágyok rá, hogy visszaolvassam, összegezzem, átértékeljem a dolgaimat.


hazajöttem hegyaljáról.
ez volt a negyedik fesztiválom és igen ez lehetett volna a legjobb is. ez volt? talán ez is volt a legjobb. ezt teljesen a sajátomnak éreztem és minden ember a barátom volt. nem volt velem Balázs. hát na. lehet, hogy jobb is. de velem volt Zoli és ott volt Timi. és a többiek, Krisztián, aki oltári nagy arc. imádom. és végre alkalmam volt Eriket is jobban megismerni, és egyből meg is szerettem. Ádám, Rokker, a Nap Hőse, Maczóék, Stopika, Gyurmi és még sorolhatnám... szebbé tették a napjaimat. mindannyian hozzátettek valamit.
egy hétig elfelejtettem mindent, ami nyomaszt. mindent, ami lehúz a mély víz alá...
mióta vége a gyakorlatomnak.. és nyár van, az az igazi nagybetűs... és ami még csak 21 napja tart... nem érzem igazinak. túl sok teher ült a nyakamba, amit nem hagyhatok kezeletlenül. hiába állnak mellettem. hiába nyújtanak felém segítő kezet, ilyenkor képes vagyok vakon ülni... hiába vannak körülöttem megértő emberek, akik mindent megtennének, hogy könnyítsenek rajtam. én ilyenkor egyedül vagyok. az a bizonyos nem magamra maradtam, hanem magam voltam mindig érzés fog el és csak a saját fejem után megyek.
aztán kilábalok.
mindig meglepődök azon, hogy mi segít a végén. egy régi emlék, egy barát, akivel egy szót se beszélek, egy pillanat a diófa alatt, amikor a lemenő nap simogatja a hajamat.
egy dallam, amit sosem hallottam, egy érzés, amit sosem éreztem. egy kapcsolat, ami nem is létezett igazán, egy ellenség, aki nem is vétkezett bizonyára.
egy idegen mosolya, egy ismerős szitka. egy eltűrendő kellemetlenség, egy életidegen pillanat.
egy önzetlen állat közeledése, egy utált zene dalszövege, a legnehezebb latin kifejezés, amiben magamra találok.
egy régi sorozat újranézve, egy új sorozat megismerése. egy elvont film, egy elvont film zenéje.
egy pohár víz jéggel. egy kád víz jéggel. a felismerés pillanata.
egy képzeletbeli pofon a legjobban gyűlölt embernek. egy képzeletbeli gyilkosság.
aztán képzeletbeli öngyilkosság. aztán feltámadás, újjászületés.
a legegyszerűb,b legkézenfekvőbb, legegyértelműbb segítség segít mindig a legkevésbé. az, ami természetes és jelen van minden pillanatban sokszor láthatatlan. adottság kell ahhoz, hogy mindig megtaláld, amikor szükséged van rá és életben tartsd, hogy megmaradjon örökre.
de mi van akkor, ha csak az tud segíteni, aki a legnagyobb gondodat okozta? ha csak az tud megmenteni, aki széttépett és kiölt belőled mindent. ha a halálodra csak az az egy gyógyszered van. ami azt elősegítette....
tanulj meg meghalni. és az élet megtanít feltámadni.
...
egy álomban élek. rémálom és néha meseszép. imádom az álmaimat, imádok álmodni. ha tehetném minden egyes álmomat rögzíteném, hogy aztán éberen kielemezhessem, újraélhessem. nem mindet persze... de nagyon ritkán... vannak olyan álmaim, amik olyan óriási hatást gyakorolnak rám, hogy ez a hatás belémvésődik, és meghatározza a napjaimat, az érzelmeimet, a kapcsolataimat. főleg az álomban szereplő emberekkel, tárgyakkal kapcsolatban. már ébren is álmodom. és szép ez az álom, talán a legjobb, amit eddig csak álmodhattam, és mégis haldoklom benne. imitation of life. vajon mielőtt meghalok felébredek?
...
nem képes felszínrehozni. 
gyenge a kifejezőképesség. 
03:25 és nincs már semmi. 
csak szavak.


szavak és csendek...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése