exhausted.

ne szorítsatok ennyire. nem kapok levegőt...
elég egyetlen mondat, hogy egész napra beforduljak. csak forgok... nem tudok túljutni rajta, csak őrlődöm. inkább üssetek.
kinézek az ablakomon, a nap lassan eltűnik teljesen, még világos van. narancssárga az ég alja, és erős kontrasztja van a fáknak ... mintha épp most rajzoltam volna őket az ablaküvegre... könnyebb lenne néha másnak lenni. olyannak, aki nem törődik. akinek nem fáj. semmi.
lennék mondjuk cseresznyefa... bárhol.
mindig csak mások érzelmével foglalkozom. kedves vagyok, sohasem volt bennem rosszindulat... hozzászoktam, hogy lényegtelen mit csinálok, engem vagy szeretnek, vagy utálnak. nem vágyok minden ember szeretetére, de vannak személyek az életemben, akikre rak egy jelet a szívem, és utána szükségem van rájuk. nem konkrétan a testközeliségre, hanem egy kedves szóra, mosolyra, ölelésre... hogy pótoljam, amitől megfosztanak. regenerálódás. mint ahogy ez is... hogy itt írok a semmibe... ahogy a blogom címét is megálmodtam évekkel ezelőtt... lélek érzéstelenítő. sosem elég. mindig marad valami, ami beszippant, ami megsebez. amit nem tudok kivédeni. a szív és az ész harca ez. antiszociális énem egyre jobban pusztít belül, de a szívem arra ösztönöz napról napra, hogy adjam ki magam. adjam át magam a semminek, eresszem ki az összes szeretetet magamból, vannak olyanok, akiknek szüksége lehet rá.
mindig ugyanúgy fáj a felismerés: nem magamra maradok, magam voltam mindig. mind magunk vagyunk...
és örülök, hogy van mellettem pár ember, akikkel együtt lehetek egyedül.
most felírok pár dolgot egy papírra, mert emlékezni akarok később is, hogy élni miért érdemes...

kinézek az ablakomon, a nap eltűnt teljesen. sötét van.